Zelma a folyónál

Zelma aznap egyedül akart lenni. Nem volt kedve a kávézóhoz, már a futáson is túl volt. Lebringázott a folyó partjára, leült és csak nézte a vizet. Kacsák úszkáltak, egy-egy letörött gally is arra utazott. Szeretett itt üldögélni, mindig idejött, ha szomorú volt és magányra vágyott. Csak ült, lábait átölelve, állát a térdére támasztva. Mint egy szép, kerek gubó.

Nézte az úszó fadarabokat, gallyakat. Minegyik egy-egy kis hajó. Elképzelte, hogy minden kis hajóra rátesz egy érzést és az elúszik a vízen és valaki majd megtalálja és akkor övé lesz. Persze csupa jó érzéseket küldözgetett az embereknek. Néha vidámságot, néha megértést, türelmet vagy örömöt. Ez nagyon jó játék volt. Erősen koncentrált és ahogyan az érzés eltöltötte, ráengedte az érzést egy kis fadarabra, hogy vigye el. Minden érzésnek más színe van és fényes. Csillogó arany, szikrázó smaragdszín, fénylő bronzszínű kis fadarabok úsznak lefelé a folyó vizén.

Kicsit furának tűnhet az ilyesmi, de a valóság sokkal több lehet annál, mint amit megszoktunk. Itt van ez a dolog például a szomorúsággal. Az emberek, ha szomorúak, akkor csak gyötrik magukat és még több szomorúságot termelnek. A szomorúságot nem lehet csak úgy elhessegetni, ha jön, akkor jön és annak oka van. Viszont nincs értelme táplálni sem. Elmélyül, elmérgesedik és hipp-hopp harag lesz belőle. Zelma ezért találta ki az érzéspostát. Ha szomorú vagy dühös vagy bármilyen rossz érzése van, akkor kijön ide, a folyó partjára és érzéseket gyárt. Amikor ott belül vidámságot gyárt vagy örömöt, akkor nem marad hely a szomorúságnak vagy dühnek vagy türelmetlenségnek, egyszerűen kiszorulnak onnét. Az pedig még egy pozitívum, hogy ha már sikerült szeretetet, megértést és csupa ilyen jó érzést előállítani, akkor azt el lehet küldözgetni másnak. Még az sem zavarta, hogy nem tudja kinek megy. Bízott benne, hogy az kapja meg, akinek szüksége van rá.

Aznap a nap lustán kúszott lefelé az égen, kellemes délután volt. Zelma érezte, ahogy körülötte jólesően nyújtózkodnak a fák, pilledeznek a fűszálak. Kicsit engedett ő is a gubóból, leheveredett a fűbe, de tovább figyelte a vizet. A levegő alig mozgott, minden olyan csendes volt.

Egyszer csak valami furcsa dologra lett figyelmes. A folyó túloldalán egy férfi ült és a vízbe nyújtotta a kezét. Úgy tűnt, mintha kivenne onnan valamit, megnézte és aztán visszadobta. Ahogy Zelma jobban megnézte miket vesz ki, akkor látta, hogy az általa küldött érzéseket horgássza ki.

"Uh, most jött meg a zöld csomag, a türelem" - gondolta - "Passz, ez nem kellett neki"

Ahogy jobban megnézte a férfit, megdöbbent. De hiszen ez Ő. Aki miatt szomorú volt. Aki miatt most itt van, a folyóparton. Át akart kiabálni, de túl messze volt. Sehol egy híd. Nincs egy csónak. Pedig most olyan jók lennének a szavak. Arra gondolt gyorsan ír valamit és átúsztatja azt is a folyón. De az írás nem jó. Nem elég. Mindig csak ugyanazt tudja írni. A szavak, igen beszélgetni volna jó. De nincs út és olyan messze van a túloldal. Aztán eszébe jutott, hogy van egy érzés, ami mindig itt van benne és azt nem szokta úsztatni. Mert az csak az Övé. A férfié, ott a túloldalon. Rátette a tűzvörös kis csomagot egy nagyobb úszó gallyra és remélte, hogy az áramlat oda viszi, ahová kell. Hozzá. S azt is remélte, hogy ezt nem dobja vissza. Megnyugodott, mert ráadásul az érzés nem lett kevesebb, attól, hogy a gallyra tette, ugyanolyan maradt benne, mint addig.

Figyelte a faágat, ahogyan úszik és látta, ahogyan Ő kiveszi.

A hajókürt hangja olyan erős volt, hogy összerándult az ijedtségtől. A folyó túloldalára nézett, nem volt ott senki. A bal karja kicsit elzsibbadt.

"Elaludtam. Álmodtam" - gondolta szomorúan.

Felült a biciklire és hazaindult és útközben arra gondolt, hátha az a csomag mégis elindult és meg is érkezik oda ahová kell és Ő nem dobta vissza.