Szerelmem lapjai

2020.07.06

Furcsa módon tegnap már kora délután vége lett a napnak. Aztán már nem is volt péntek, vagy csak alig-alig. Még történt egy-két dolog négy óra után is, de nem volt olyan péntekre való. Nem volt esti kószálás Andival a Bartókon, zöld fröccs a Kelet teraszán. Sem mozi, sem éjszakába nyúló beszélgetés Hajnival telefonon. Lehetett volna, de nem akartam. Csak egy délután volt és csak egy este.

Először is volt ez a könyves kihívás. Hét könyv, ami meghatározó az életemben. Ez elég jó gyakorlat. Bogarásztam a könyveim között, belelapoztam egy csomóba, hogy felrázzam az emlékeket, érzéseket. Aztán egy kupacba raktam, amiket kiválogattam. Aztán rájöttem, hogy a Szerelmünk lapjait nem is olvastam, csak filmen láttam. Arra gondoltam jó lenne megnézni, de fáradt voltam, elnapoltam szombatra.

Szombat reggel ébredés után sokáig fura érzés volt bennem, azt éreztem egyedül vagyok és mintha nem létezne senki más az univerzumban csak én. Egy órája ébredtem fel és mielőtt ez megtörtént volna az ölemben tartottam a fejedet, az arcodat simogattam, vicces voltál és részeg és nevettél rajtam, mert annyira szerettelek így is, hogy nem tudtam abbahagyni a nézésedet és a simogatást és még a takarót is a lábammal húztam oda, hogy betakarjalak, mert nem bírtalak én Téged elengedni egy percre sem. Aztán odahajoltam, hogy a szádat is simogassam a számmal és akkor minden átmenet nélkül felébredtem. A madarak miatt.

Aztán sírtam. Mert felébredtem és egyedül maradtam az univerzumban a madarakkal, akik hajnali négy óta énekelnek, de olyan hangosan, hogy az egész hálószobában visszhangzik. Ja és a darazsakkal. Életemben nem láttam ilyen lóbaszó nagy darazsakat. Legalább két centiméteresek és tiszta feketék, nem olyan cuki fekete-sárga csíkosak, mint a rajzfilmekben. Nem tévedek ezek nem bögölyök, ezek darazsak, csak feketék. Valami genetikai mutánsok lehetnek. Többen is bejöttek a lakásba az elmúlt napokban. Pohár, papírlap, fogságba ejtem őket egy pillanatra, majd kiviszem őket a teraszra és kiszabadítom őket. Elrepülnek, aztán megint bejönnek mások. Mintha azért járnának ide, hogy fogságba essenek és kiszabaduljanak egy percen belül. A fekete mutáns darazsak szabadulós játéka. S én vagyok az animátor.

Azt gondoltam jó ötlet lesz újra megnézni a Szerelmünk lapjait, de elsőre nem sikerült. A huszonegyedik percnél le kellett állítanom, nem tudtam tovább nézni.

Elmenekültem futni, újabb kilométereket rakva a futózokni és futónadrág közötti barnulásba. Viccesen nézek így ki. Vagy inkább nevetségesen. Normális nő bekeni magát naptejjel és a frissen, akciósan vásárolt napágyon, trendi szalmakalapban, valami puccos koktélt kortyolgatva napozik, megfelelő arányban és irányban felkínálva a napnak szinte fedetlen testét. Én meg csíkosan barnulok, bokától gatyáig.

A város is kiürült. Alig autó, a pesti alsó rakpart lezárva, csak a bringások és a futók használhatják ilyenkor. Minden lejárót rendőrautó zár le. A rendőrök a felforrósodott autónak támaszkodva piszkálták az orrukat, az unalom egyforma bárgyú mosolyával palástolva a turkálást. Mindenki elment. Balaton, tenger, Velencei-tó. Tegnap, amikor hazafelé kerekeztem, láttam a hosszú sort a Bach csomópontnál. A családok bepakoltak. Gumicsónak, kaja, szúnyogriasztó. A gyerek meg otthon hagyta a Nintendo töltőt. Apa üvölt, hogy nem fordulnak vissza, akkor soha nem érnek oda, majd sötétben kell bepakolni. Az anya oda se figyel. A mobilját nyomkodja türelmetlenül. A férfi, a kertészetből, akivel két hete találkozott, amikor földet akart venni a leanderekhez, s akitől újra nőnek érzi magát, két napja nem ír. A mellette ülő férjére néz és nem érti miért üvölt. Nézi a szőrös arcélt és azt sem érti, mit keres itt. A gyerek meg sír.

Arra gondoltam akkor, hogy Te is biztos ott ülsz valamelyik autóban. Haladsz az M7-esen, százhuszonhat kilométerre növelve a köztünk lévő távolságot. Pedig nincs szükség rá. A tizenöt kilométer is elég ahhoz, hogy távol tartson már hat hónapja.

A futás után újra megpróbáltam megint. Megnézni a Szerelmünk lapjait. Azt gondoltam a futás megerősít. Részben így is volt. Végignéztem, megszakítás nélkül. Csak a kakaós csigáért szaladtam ki egy percre, mert kiürült az agyamból a glükóz. Pontosítok. Végigbőgtem. A szemem most olyan, mint Baló Györgyé. Erre a napra bevállaltam a sírást. Smink nem maszatolódik el, mivel nincs rajtam. Minek is lenne. Csak a madarak és darazsak látják a szőke arcú lányt. Esetleg még én. A tükörben.

Holnaptól csak vidám sztorikat olvasok és még vidámabbat írok. S lassan betelnek szerelmem lapjai.