Szent András napja

Mindenkinek van egy élet-könyve. A sors rója benne a sorokat. Többnyire nem hagy minket egyedül lenni a lapokon, más embereket is beleír. Vannak, akik csak pár szó erejéig kerülnek az oldalakra, röpke epizód, amíg kérünk pár zsömlét a sarki boltban, átvesszük a megrendelt könyvet a könyvesboltban, szembefutunk hajnalban a Várkert bazárnál. De vannak olyanok, akik hosszú fejezeteken keresztül a szereplőink. A családunk, a barátaink vagy a kollégák a változó munkahelyeken. Fontosak vagy kevésbé fontosak, de ott vannak. Egyedül ritkán vagyunk a lapokon, de néha arra is szükség van.

Nem tudom milyenek mások könyvei. Magányos szavak vagy zsúfolt sorok vannak-e benne, de az én könyvemben húsz éve a sorok között is ott van ő és a sors még a margóra is az ő nevét írta. A sorokban van minden, ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam, amit örültem és fájtam és mindaz, amit ő örült és fájt énmiattam. Minden, amit most elvesz, pedig azzal volna teljes az élet. A sors nem mindig jó lapokat oszt, de ezek a lapok is az én életem könyvében vannak.

Vége az ősznek ma. Szent András havának is. András nap van.

Milyen jó lett volna, ha megvalósul az az álom. Még aznap este elolvastam a választ. Nem bírtam addig elaludni, míg nem tudtam meg, hogy utazhatnánk együtt. Órákig ülni egymás mellett az autóban, beszédben és csendben. Kezem a kezében. Nem csak a névnap miatt. Hiszen az ünnep nem egy dátumtól ünnep, hanem attól, hogy akik szeretik egymást, azok együtt vannak. Az ünnep nem a felfüggesztett lampionoktól, díszektől, az ajándékoktól lesz ünnep. Mert az ünnep nem rajtunk kívül van. Hanem belül. Igen, az ünnep őbenne van. Sőt, az ünnep ő maga. S nekem akkor van ünnep, ha ő mellettem van.

Már itt vannak és még jönnek az ünnepek, ahogyan közeledik az évvége.

A tegnapi díjkiosztóra nehéz az ünnepi hangulat cimkét ráhúzni. Kiderült végül, hogy megtiszteltetésből kaptuk az utolsó helyet a díjátadáson, de én már alulról kapartam a padot két óra után. Különdíjak végtelen sora. A cégvezetők kihasználták a lehetőséget és szép hosszú szónoklatokat hallgathattunk végig mielőtt átadták a gravírozott üvegplakettet a győzteseknek. Az előadóterem fullasztó volt és sötét, valamilyen érthetetlen okból csak a parányi katedrát világították meg. Előre rettegtem, ahogyan én következem majd és be kell lépnem oda, a fénykörbe. Megfájdult a hasam. Vagy a túl sok pogácsától vagy a stressztől. Igazából mindegy. A valóság sokkal rémesebb volt, mint amit elképzeltem. Ahogyan lementem a kis színpadszerűségre, pár pillanatom volt csak, hogy elkezdjem a mondanivalómat. Ha sok ember előtt kell beszélnem, általában gyorsan körbenézek rajtuk, választok egy arcot, ami megnyugtató és mindig rá nézek vissza a beszéd közben. Mint egy horgony, ami megtart. Most is gyorsan végig akartam szaladni a melegtől, oxigénhiánytól fáradt arcokon, de semmit sem láttam csak a nagy büdös sötétséget, arctalan alakokkal. Majdnem jött a pánik, de mentő ötletként felidéztem András szemeit. Belevetítettem az arctalan tömegbe. Évek óta tudok ilyet. Oda tudom képzelni bárhová a barna szempárt az aranypöttyökkel. Így a frappáns kis monológomat most is az ő szemeibe mosolyogva adtam elő.

A repi ajándékokat, a rollout-ot begyömöszöltük a csomagtartóba. Bekerült a törött bukósisak, a két esernyő, a papírszatyor-gyűjtemény és a pár darab könyv mellé. Eddigi tapasztalatok alapján legrosszabb esetben a következő rendezvénykor majd kikerülnek onnan. Addig pedig zötyögtetem őket, amerre járok. Sajnos Szegedre nem. Az utazás nem jött össze.

András nap van.

A babona szerint, a legnagyobb házasságjósló-, varázsoló nap. Ha valami férfi ruhaneműt teszek a párnám alá, ma éjjel álmodhatok a jövendőbelimről. De ha a disznóól oldalát rugdosom, azt is megtudhatom, hogy hány év múlva megyek férjhez. Csak hallgatózni kell, hányat röffent a koca. A disznóknak meg nem árt óvatosnak lenni, mert ezzel a nappal indul a disznóölős szezon. Disznóól nincs a közelben és a fiam is furán nézne, ha mondjuk az alsógatyáját a párnám alá gyűrném. A pólójával sem járnék jobban. Egyébként is, ha én álmodom, akkor Andrással álmodom. Kivéve, ha valami penetránsan büdös férfizoknit tennék a párnám alá, mert akkor vagy elájulnék vagy nem tudnék elaludni.

András nap van.

Ülök itt a csöndben és nézem messziről az életét. Mint egy szép nagy puzzle. Minden darabka a helyén. Aztán észreveszem, hogy egy helyen hiányos. Egészen kicsi rész, éppen csak pár darabka hiányzik. Hajlítgatom, formálom magam. Itt egy kicsit kifelé, ott befelé. Megpróbálom beilleszteni magam. No lám, ez így most pont odavaló lett. Bár szét kellett szednem magam, de így lényem apró darabkái éppen beleillenek a hiányzó részbe. S ettől most megnyugszom.