Október 23
Mindenféle képek jönnek, amelyek talán voltak vagy talán lesznek.
Tavaly október 23-án egész nap szakadt az eső. Nem esett, zuhogott. Ömlött. Már hajnalban rákezdett, kopogtak az ablakon az egymásba érő esőcseppek. Fel is ébredtem a hangra, pedig szerettem volna még az álomban maradni. Andrással álmodtam. Megint.
Az út szélén ültem valahol, hideg volt és nem volt rajtam csak egy farmer és egy fehér póló. Vacogtam és csak vártam. Már sötét volt s akkor hirtelen felvillant egy autó lámpája. Pillanatok alatt ott volt mellettem, hihetetlen sebességgel jött. Élesen fékezett, megijedtem, el akartam futni, de ő ugrott ki az autóból, elkapta a kezem és magához szorított.
- Te teljesen bolond vagy, megfagysz itt - mondta - ülj be!
Az autóban meleg volt, a motor hangja álmosítóan duruzsolt, kezem a kezében. Akkor kezdtek el kopogni az esőcseppek a szélvédőn. Lehunytam a szemem, szorítottam a kezét, hallgattam az esőt. Aztán egyre hangosabb lett és én felébredtem. A kezem elzsibbadt, olyan erősen szorítottam a takarót.
Anyu már ébren volt, a kanapén feküdt. Adtam neki egy puszit és bekapcsoltam a kávéfőzőt.
- Szomorúnak tűnsz, Szívem - sóhajtott.
- Semmi gond, Anya, elmegyek futni, jobb lesz!
- De Drágám, szakad az eső!
- Nem vagyok cukorból!
- Bolond vagy te lány!
- Ezt ma már hallottam - nevettem rá.
Csodálkozva nézett, de nem akartam elmagyarázni. Odavittem a forró kávét, adtam neki még egy puszit és magamra kapkodtam a futócuccomat.
Valóban zuhogott, pár perc múlva már mindenhol vizes voltam, a sapkámról folyt az eső, a szememből a könny. Összekapaszkodva csorogtak végig az arcomon. Rövidet terveztem, de hosszú futás lett. Amikor vele álmodom, mindig újra kell futnom az elmúlt éveket.
Ó, igen, persze, hogy bolond vagyok. Futóbolond. Futok esőben, hóban, fagyban, negyven fokos melegben. Aszfalton, hegyen-völgyön, erdőben, réten, mezőn, porban, sárban.
Azt szokták kérdezni, mi után futsz vagy mi elől? A válaszom pedig, hogy mindkettő igaz.
Hét éve futok. Először magam elől szaladtam el. Mert nem tudtam szembenézni azzal a valakivel, aki megint és végérvényesen tönkretette az életét. Nem tudtam megbocsájtani magamnak. Egyre gyorsabban és gyorsabban futottam, de még mindig nem tudtam magam mögött hagyni a haragot, amit magam iránt éreztem.
Aztán mindenki elől futottam. Futottam azok elől, akik bántottak és futottam azok elől, akik segíteni akartak. Végül sikerült olyan gyorsan futnom, hogy egyedül maradtam.
S ezután kezdtem el magamért futni. Mert gyógyítani akartam magam. A futás pedig nem egy kíméletes terapeuta. Kétszázötven kilométer havonta nagyon sok mindenre megtanított. Arra, hogy mi a szerelem és mi nem. Húsz kilométer egyedül a hegyen, az erdőben ráébresztett arra, hogy az egyedüllét és a magány nem ugyanaz. Hajnalban, sötétben felkelni a meleg ágyból és elindulni a hóban, segített megérteni, hogy amit igazán szeretek, azért bármire képes vagyok.
Végül két és fél órát futottam a szakadó esőben, ami egy pillanatra sem csendesedett, de a könnyek lassan elapadtak és végül megérkezett az öröm. Örültem az álmomnak, örültem, hogy még mindig vele álmodom, örültem, hogy legalább az álmaimban vele vagyok, örültem, hogy álmomban értem jött. Örültem, hogy még mindig él a szerelmem. Ez egy különleges dolog nekem. Egyetlen emlékkép, egy álom és én újra és újra beleszeretek és egy pillanat alatt megvilágosodik, ki is ő nekem. Az iránta való szerelmem folytonossága, mint egy nem szigorúan monoton növekvő függvény. Szerelmesnek lenni belé könnyű. Még akkor is, ha halálosan nehéz. Mert ez a szerelem csak úgy rám esik mindig. Nem kell érte tenni semmit. Olyan, mint egy alma, ami pont a fejemre pottyan, amikor elsétálok egy almafa alatt. Hogy fájni fog, az teljesen bizonyos, de attól még annyira, de annyira édes. Mindig megerősít engem abban, hogy a legfontosabb az, hogy van ez az érzés, ami mindig megmarad bennem, s nem veszítem el. Őt elveszíthettem, de az érzést soha. Így bár sokat vagyok egyedül, magányos már nem leszek soha többé.
Anya még mindig a kanapén feküdt és olvasott, amikor hazaértem.
- Jaj, kislányom, már azt hittem valami bajod esett. De legalább most örülsz - mondta és magához ölelt.
- Persze, beütött az endorfin - vigyorogtam rá.