Nincsen múzsa tövis nélkül

Írjak vagy olvassak? Befogadni vagy létrehozni? Szerinted? Jól van na, nem kell válaszolni, költői volt.

Van erre saját válaszom, ahogyan Fodor Ákos remekül megfogalmazta: "Mindig legyen két jó könyv kezedügyében: ezt írd, azt olvasd". Hát valahogy így. Már csak az egyensúlyt kell megtartani. Nem könnyű.

Az olvasás egyszerűbb, kényelmesebb. Beleandalodom egy romantikus sztoriba, távoli helyekre utazhatok el vele, s egy csomó új dologról olvashatok. Tudtad, hogy van olyan, hogy olvasási midlájf krízis? Biztos, hogy van, mert nekem most ilyenem van. Észrevettem, hogy öregszem. Már nem tudok olyan könnyen kapcsolatba lépni egy könyvvel és nem is tudom olyan gyorsan magamévá tenni. Este fáradt a szemem, a hátralévő éveim száma is csökken és még annyi könyvet kellene elolvasnom. Mi lesz, ha idő előtt átkerülök az árnyékvilágba? Vissza kell járnom olvasni, s akkor ott fogok kísérteni a gyerekeim nappalijában. A midlájf krízis miatt mostanában egyidejűleg legalább öt könyvvel vagyok kapcsolatban párhuzamosan. Hűtlenség? Nem érdekel. Jöhet regény, pszicho, angolul, magyarul, elektronikus könyvolvasón, hagyományos nyomtatott formában, mindegy, csak elolvasni, amit még lehet.

S akkor itt van az írás is. Munkásabb dolog, de viszont feszít belülről. Mindig is mindenféle érdekes gondolatok születtek az agyamban. Néha szaladgálnak benn, oda és vissza. Néha órákon át ott üldögélnek csak, aztán felugranak és megint kopogtatnak a prefrontális kérgemen. Vagy csak felvillannak, mint egy villám csattanó fénye s aztán el is tűnnek és keresgélhetem, míg bele nem gebedek, a büdös életbe nem látogat meg mégegyszer. Pedig milyen nagyszerű mondatok voltak! Szerinted ezek a gondolatok hová lesznek? Kiszöknek az agyamból és lehet, hogy valaki más találja meg őket?

De nemcsak gondolatok jönnek-mennek, hanem történetdarabkák is. Meglátok az utcán valamit, egy idős nénit ahogyan este távcsővel nézi a Holdat a teraszáról vagy egy síró kislányt, amikor a földre pottyant fagylaltjáért sír és már írnám. Már indul a gondolatáramlat és repít messzire, máris a néni nappalijában vagyok és látom, hogy ott ül egy kerekesszékben egy idős úr, aki valószínűleg a néni férje, a kockás pléd gondosan béna lábaira terítve. Mellette egy nyolc év körüli kisfiú olvas fel neki egy régi könyvből. Valahogy így alakulnak a történeteim.

De még az utcára sem kell mindig kimenni. Elég, ha meglátom a Dixit kártya egyik képét amikor a kliensem elé teszem, hogy válasszon belőlük és meséljen róluk. S miközben válogat az én történetem már elindult, úgy kell magam visszaráncigálni a terapeuta székébe.

Látod, nekem ez így természetesen és spontán jön és emiatt olykor-olykor bolondnak néznek.

Azt kérdezed, hogy kezdődött ez az egész? Egyszerűen. Ötévesen úgy döntöttem meg kell tanulnom olvasni, mert napközben sem anyu, sem Juli néni nem ér rá olvasni nekem. Juli néni a szomszédunk volt, szerettem vele lenni, mert volt Kincses Kalendáriuma, egy helyes kis játéktyúkja, ami, ha megnyomtad a fejét, akkor tojt egy tojást, aztán vissza lehetett tenni a tojást, megint megnyomni és megint tojt. S ezt a végtelenségig. Meg az Ezeregyéjszaka meséi is megvolt neki, s egy időjárást mutató kisháza is, amiből, ha jó idő volt várható, akkor a néni jött ki, ha meg rossz idő, akkor a bácsi, s mind ezek fölött neki volt a legfinomabb Opera kölni illata. De, ami a legfontosabb, hogy megtanított olvasni. Anyutól megkérdeztem a betűket, Juli néni pedig megmutatta, hogy kell összeolvasni. S azután nekem kinyílt a világ. Éveken keresztül habzsoltam a könyveket, elolvastam mindent, ami a kezembe akadt. Még a Csendes Dont is. Pedig az nagyon nem volt jó.

Legelőször hétéves koromban éreztem úgy, hogy én is szeretnék ilyen szép történeteket kitalálni és megírni. A kitalálással nem is volt gond, amúgy is egész nap valami álomvilágban lebegtem, tündérek és manók között, de amikor megírtam és elolvastam, nagyon bénának tűnt a művem. Viszont nem olyan családból való vagyok, aki csak úgy felad valamit. Egyszer megkérdeztek egy zongoraművészt, hogy hogyan vált belőle ilyen virtuóz és ő azt válaszolta: "Éjjel-nappal gyakoroltam". Így tettem én is, gyakoroltam az írást, már leszakadt a fiók, amikor végre átnyergelhettem a számítógépre és a toll helyett a klaviatúrára. Ma már az írásomhoz jó eszköz a mobil telefon is. Ha belül születik egy jó mondat, gondolat vagy ötlet, akkor gyorsan beírom a mobil telefonba. Így már nem szökdösnek el annyian. Írni bármikor, bárhol és bármiről lehet.

S akkor Rólad még nem is beszéltem. A múzsámról. Mivel ébren töltött időm jelentős részében rád gondolok, óhatatlanul összekapcsolódnak veled a fikciós gondolataim, így alkotva történeteket. Van, amikor Te vagy az ihlető, van, amikor Te vagy a főszereplő, van, amikor a Te szemeden keresztül látom a sztorit. Mindenféle módon tudsz hatni rám és az írásaimra. Tényleg csoda, amennyire meg tudsz ihletni. Neked köszönhetek mesét, verset és novellát. Ha rajzolni tudnék, akkor még képregényt is alkotnék. Ez egy nagyon szép dolog a világban. Múzsának lenni is és múzsának írni. Nekem van a legmenőbb múzsám. Feketeöves múzsa vagy. S egy ilyen múzsáért annyira, de annyira oda lehet lenni és én oda is vagyok. Újra és mindig.

A mellékhatásokkal azonban nem számoltam. Nagyon odavagyok érted, de Te azt hiszem nem annyira. Napról, napra egyre távolabb húzódsz tőlem. Térben és időben. Észreveszem, hogy már átölelni sem igazán akarsz. Mintha büdös lennék vagy visszataszító. De azt hiszem nem vagyok. Legalábbis büdös biztosan nem, mert minden nap rendesen fürdök, hajat és fogat mosok. Ezért aztán nem tudom mi a baj. De nem érzem már, hogy szeretsz. Hallani hallom, amikor mondod, s el is hiszem, de nem érzem.

Utánanéztem a múzsák történetének és az idők folyamán a múzsaság is változott. Anno az ókori Görögországban a múzsák nem emberi lények voltak, szárnyaik voltak és csak föléd szálltak és lágyan homlokon csókoltak. S akkor megjött a poétáknak, íróknak, festőknek az ihlet és már írtak, festettek is. De nem feltétlenül a múzsákról, múzsának. Ha kis országunkat nézzük és az elmúlt pár évszázadot, akkor mást értünk múzsa alatt. Sem Lilla, sem Léda, sem Anna nem repkedett és csókolgatta homlokon Adyt, Csokonait, Juhász Gyulát. Íróink és költőink imádták ezeket a nőket és a nők vagy viszonozták vagy nem, de azért ők rendületlenül írták hozzájuk a verseiket.

Ez a megoldás marad hát nekem is. Rendületlenül szeretlek és neked, rólad írok, akár viszonzod akár nem.

Azért én a homlokcsókot is megfontolom. Akkor legalább láthatlak. De valamiért mostanában inkább egy kicsit távoltartasz magadtól. Lehet, hogy mégis büdös vagyok? Nem, azt továbbra sem hiszem.

Nem tudlak megfejteni, de szeretni nagyon tudlak. S ha a fájdalom tüskéi szurkálnak a hiányod miatt, akkor verselek, írok tovább. Rólad, neked. Elfogadom így, hiszen úgy tűnik nincsen múzsa tövis nélkül.