Mobil

Olyan ez a mobiltelefon, mint egy átjáró. A Te és az én világom között. A mi lelki köldökzsinórunk modern installációja. Szuper találmány. Olyan közel van a hangod általa, mintha mellettem lennél és a fülembe suttognál, mintha csak pár centiméterre lennél a dobhártyámtól. Ha becsukom a szemem a beszélgetésünk közben, el tudom hinni, hogy így is van. Édes érzés. Ahogyan áramlanak be a szavak a telefonon keresztül, becsukott szemmel azt is el tudom képzelni, hogy ott vagyok melletted.

Elképzelni. Igen. A képzeletem, a fantáziám dimenziójában együtt vagyunk. Vagy egy párhuzamos univerzumban. Ahol Putyin talán agrárszakértőként dolgozik a mezőgazdaságban, hogy fellendítse az orosz gabonaexportot, Donald Trump cuki kiskutyákat sétáltat nyugdíjasként a parkban és Zuckerberg még mindig egy vonalas füzetbe írogatja a naplóját. Ott mi ketten kéz a kézben sétálunk. De ebben a dimenzióban itt messze vagyunk. Nagyon messze.

Nyilvánvaló volt, hogy egy mobiltelefont veszek ajándékba. Bár aranyosnak tartom, amikor a füleddel megnyomsz valamit és nem hallom, amit mondasz, te pedig káromkodsz egy kacskaringósat, de van, amikor komolyabb és fontosabb dolgokra kell használnod ezt a remek kütyüt, mint a velem való beszélgetés.

Most már beszélgetés sincs. Egyre messzebb vagy.

Azt mondtad nem vagyok normális. Nem újdonság. Egyre nyilvánvalóbb számomra is, hogy nem vagyok normális. Nem zavart eddig, azt gondoltam, hogy ha valaki nem normális, akkor az érdekesebb. Már látom, hogy nem egészen így van. Az ilyen zakkant csodabogarat, mint én, nagyon nehéz vállalni. Mert talán azt gondolod, hogy kiszámíthatatlan vagyok. Pedig nem. Csak másképp gondolkodom és másképp érzek, mint a "normálisok".

Egy regényben olvastam a legendát a hetedik hullámról. A tenger hullámzik, jönnek a hullámok. Az első hat kiszámítható, folyamatos, semmi meglepő. Hullámok egymás után. Ugyanolyanok, ugyanoda érkeznek.

De vigyázat, jön a hetedik hullám! Ez nem áll be a sorba. Sokáig nem okoz semmi különöset, igazodik a többihez. De néha kitör. Mindig csak ő, mindig csak a hetedik hullám.

Kicsit így érzem most magam én is. Mint a hetedik hullám.

Minden nap hiányzol, minden nap szeretlek, de aztán van egy nap, amikor, mint a tengeren a hetedik hullám, kitör belül bennem ez a hiány és a szeretés és ilyenkor amíg vissza nem tudom nyugtatni, addig sajnos használhatatlan vagyok, introvertált gubó, egy szar munkavállaló, mert nem tudok, csak rádgondolni. De ilyenkor írok rólad, neked. S ez lassan elsimítja a hetedik hullámot, s marad a "normális" hiány és a "normális" szeretés.

A szerelem egy kicsit tényleg olyan, mint a tenger. Mindig jelen van és van, amikor kicsit hullámzik, van, amikor jobban, s néha sajnos van olyan is amikor vihar kavarja fel. A tudomány azt mondja a szerelem oka a hormonok. S így érthető, miért tud változó erősségű lenni. Egyik évfolyamtársam mondta anno a pszichó szakon: "az okok prózaisága nem akadályozza meg a következmények költőiségét". A szerelem akárminek is a következménye, költői. Szenvedélyes, szép és néha nehéz és fájó.

Istenhívő vagyok, s minden nap imádkozom, de most valami többet is kellene tennem. Ha már ő maga, a Jóisten is egymásnak teremtett bennünket, akkor találkoznom kellene vele négyszemközt és rávennem a Könyörületes Teremtőt, hogy legyen olyan kedves és mondja ezt el a Sorsnak és a Végzetnek is, s akkor talán majd a Sors is úgy akarja, hogy mi örökre összetartozzunk és akkor a Végzetnek már csak be kell teljesednie.