Lassú tánc

A szív érveit az ész nem ismeri" mondta Blaise Pascal úgy négyszáz évvel ezelőtt, és ez így igaz, tökéletesen tudok vele azonosulni.

A szívem és az agyam most nem sokat törődik egymással, külön utakon járnak. Az agyam még mindig vészjelzéseket ad le, de ez mindössze háttérzaj, a szívem vette át az irányítást.

Már elég régóta ismerem a Fiút. Illetve dehogyis ismerem, a nevét sem tudom, csak minden nap találkozunk. Mindig az Astoriánál száll fel. Legtöbbször körülnéz és mintha észre is venne, s ha nagyon akarom akkor úgy érezhetem, hogy öröm csillan meg a borostyánszínű szemeiben amikor meglát. Azt nem tudom meddig utazik. Én szoktam leszállni előbb és hagyom, hogy elvigye őt a villamos. Sokszor elképzelem, hogy fennmaradok és megyek vele tovább, megnézem hová megy. Mégsem teszem meg. Félek. Lehet, hogy a megállóban egy lány várja. Nem szeretném azt látni.

S mitől vagyok oda ennyire? Attól, ahogyan a haját hátrasimítja a homlokából? Vagy a hangjától, amikor előveszi a mobilját és beleszól? Vagy azoktól a borostyánszínű szemektől, amikkel olyan kiskutyatekintettel néz? Nem tudom, nem is érdekes. Csak jó őt látni, hallani. Amióta együtt utazunk szeretem a reggeleket. Megvárom a hat ötvenkor induló villamost. Várom, hogy az Astoriához érkezzünk, végignézem ahogy felszáll és megkeres a szemével.

Olyan ez, mint egy tánc. Csak szépen lassan forgunk egymás körül, mindig egy picit közelebb. A szemünkkel tartjuk egymást. Lassú tánc, lassú tánc...

S ha valami mégsem olyan jó, akkor csak szépen visszalépünk és mindenki megy másfelé. Talán egy másik táncba, talán csak egyedül forog tovább. De ha mégis jó, akkor lassan összeérintjük a kezünket, összekapaszkodunk és együtt forgunk tovább, amíg el nem szédülünk. S akkor a szédületben összeér lassan a vállunk, a szánk, s egyszer majd a csípőnk is.

Tegnap éjjel megint ugyanazt álmodtam. Pár hete kezdődött. Rémálom vagy talán nem is álom, annyira valóságosnak tűnik. Azt álmodom, hogy felébredek, de nem tudok mozdulni. Érzem, hogy a hátam mögött áll valaki. Szeretném megnézni, ki az, de teljesen le vagyok fagyva. A valaki, aki mögöttem van, odalép, megérinti a vállam és megsimogatja a hajam. Látom a kezét. Férfi, egyértelműen férfi. Erőlködöm, hogy megforduljak, hogy láthassam, ki az. Végre sikerül megmozdulnom, hátranézek, de már nincs ott senki. Közben teljesen leizzadva felébredek. Az elmúlt napokban majdnem minden éjjel remegve ébredek erre és aztán próbálok visszaaludni.

A mobilom ébreszt. Hány óra van? Úristen, elaludtam! Rohanok. Megbeszélésem van. A villamos. A Fiú. Nem fogom látni. Mi kell még? A laptopom. A telefonom. Hol a fenében van? Kapkodom a ruháim. Sietnem kell.

Rohanok, a villamos még éppen benn áll, már majdnem csukódik az ajtó. Nagy a tömeg, alig bírom magam felszuszakolni. Az Astoriánál is rengeteg ember. Látom a Fiút, izgulok, hogy felférjen. Beszorul a táskája, ahogy fellép. Segítek neki, együtt ráncigáljuk ki az ajtóból.

- Köszönöm - mondja és elmosolyodik.

Mintha még mondani akarna valamit, de csörögni kezd a mobilom.

- Szia Szívem - köszönök bele és félszemmel látom mintha kicsit elkomorulna a Fiú.

- Persze, Anya, persze, utánanézek, majd hívlak, most le kell tennem!

Még egy megálló. Nem kapok levegőt, ahogy teljesen a Fiúhoz préselődöm. Nem merek felnézni sem rá. Hirtelen gondolat, hogy leszállok a híd előtt. Csak állok lehunyt szemmel és kapkodom a levegőt.

Valaki hátulról megérinti a vállam és megsimogatja a hajam.

- Valami baj van? - a Fiú az - Rosszul lettél?

- Nem, nem! Csak úgy láttam ellenőr szállt fel. Nincs jegyem - makogom.

- Nekem sincs! - mosolyog - Na gyere, akkor sétáljunk!

Bandukolunk át a hídon, nem szólunk semmit. A kezünk néha összeér. Lassú tánc, lassú tánc...