Húsz év

Húsz év. Varázsló azt kérted, mondjuk inkább azt, hogy hosszú ideje. De én szeretem a húsz évet.

Vettem egy kis marcipán tortát és egy kettes és nullás gyertyát. Te hoztál vörös rózsákat. Mert születésnap van. A mi kettősünk születésnapja. Húsz éve szerelem. Szenvedélyes, fájdalmas, gyönyörű. Mennyi érzés, élmény, hiba, hiány, csoda. Szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetlek és szerethetlek. Az én életem csodája vagy. Sokan leélik az életüket, anélkül, hogy ezt megélhetik.

Van nekünk egy jó játékunk. Ugye tudod, Varázsló, mi ez. Én úgy hívom "egymásbanézős". Amikor a homlokunkat egymásnak támasztjuk és egymás szemébe nézünk. S akkor belédlátok és én is egy nyitott könyv leszek. Nem kell mondanunk semmit, látjuk a másikban, hogy ott belül van a mi világunk, amit keresünk. Ezért nem tudunk egymás nélkül létezni. Kibírunk éveket, de az csak vegetáció.

Évek teltek el anélkül, hogy bármit elmondhattam volna neked. Mindig olyan jól tudunk beszélgetni. A legviccesebb az, hogy én valójában a csend vagyok. Szeretném, ha kitalálnál rólam mindent, anélkül, hogy beszélnem kellene, de mégis valahol mélyen, rozsdásan, csikorogva, mindig készülődnek a szavak, hogy elmondjak neked mindent. A gyerekkoromról, a buta kis meséimről, Apuról, a lovakról, a furcsa gondolataimról, a félelmeimről, a megnemértettségemről. De mindig annyira félek, hogy elsírom magam közben. Ma is elsírtam magam. Húsz év kellett, hogy sírni merjek előtted.

Amikor elmentél, néztem ki az ablakon és eszembe jutottak azok a napok, húsz évvel ezelőtt, amikor esténként elmentél. Amikor annyira, de annyira szerettem volna, ha maradsz. Amikor verssorok kezdtek el szaladgálni a fejemben és haragudtam magamra, hogy miért nem akkor mondom el ezeket a szavakat, amikor itt vagy velem. Dühös voltam magamra, hogy nem mertem kimondani "Maradj". Dühös voltam átkozott, elcseszett büszkeségemre. Az erős lányok nem sírnak.

Gyerekkoromban sem sírtam, amikor lezúgtam a mamáék szénapadlásáról, mert meg akartam mutatni, hogy végig tudok menni madárfogásban a kolbászos rúdon. Erős, kemény lánynak mutattam magam és még mindig ezzel próbálkozom. Mekkora hazugság.

Nem vagyok én erős. Nem vagyok én senki nélküled, csak egy Árnyék. Mindaz, amit teszek, miattad van. Azt reméltem, hogy ha interjúkat adok, cikkek jelennek meg rólam, akkor majd egyszer, véletlenül olvasod és akkor megint kommunikáció lesz közöttünk, még ha béna is, de valami. Buta voltam.

Nemcsak buta, süket és vak is. Pedig láttam én mi a szép, mi a jó. Anyu apu mellé kívánkozott, amikor meghalt. Dühös voltam rá akkor, nem értettem, miért nem mi vagyunk a fontosabbak neki. Aztán megértettem. A világ apu nélkül nem ugyanaz. Nem jártam haza, mert idegen volt a házunk, ahol felnőttem. Idegen volt, mert nem volt benne apu.

S akkor megértettem azt is miért idegen a világom. Mert nem vagy benne.

Annyi mindent nem mondtam el apunak. Amikor otthon voltam és még élt, sokszor odaintett maga mellé a hátsó kert lépcsőjére, ahol nem látott minket anyu. Megkínált cigivel. Symphoniából még a füstszűrős is erős volt, de vele elszívtam egyet.

- Aggódom, kislányom, szomorúnak látszol - mondta és lehorgasztotta a fejét.

- Semmi baj, apa, rosszul látod - hazudtam és ő csak aggódóan nézett vissza rám.

De nem firtatta tovább, én pedig hallgattam. Annyi mindent nem mondtam el neki.

S annyi mindent nem mondtam el neked. Nem mondtam el, mitől félek, mire nem készültem még fel. Szinte semmit sem mondtam el magamról szavakkal.

S mégis Te tudsz rólam a legtöbbet, Varázsló. Hiába takargattam, hiába rejtegettem a sérülékenységem, a gyengeségeim, a hiperérzékenységem. Lebuktam.

Ma már el tudom mondani. Ha nem is szavakkal, de betűkkel. A klaviatúra a legjobb barátom mostanában.

S ha kérdezel, meg fognak jönni a szavak is.

A gyertyát együtt fújtuk el. S kivántunk. Nem szabad elmondani mit, de én annyira, de annyira reméltem, hogy ugyanazt kivánod, mint én.