Gyógyír forgószélre

Ne kérlek, Varázsló, ezt ne! Szinte sikolt a fejemben a kérés.

Az még rendben volt, hogy egyszer-egyszer a hétköznapok semmilyen szürkeségébe bevilágított egy-egy álom, amelyben olyan közel voltál hozzám, hogy a kezem meg tudott érinteni. Gyűlöltem olyankor a reggeli fényt, átdöfte a szemhéjam. Magyaráztam magamnak, hogy azért folyik a könnyem, mert bántja a fény, de önáltatás, tudtam, hogy az odaveszett álmomat siratom. Az aznap éjszakait és az életem örökre odaveszett álmát. Ilyenkor csorgott a könnyem a futás alatt, sírt a fülemben a szőke énekeslány is és a "Don't speak". S a fejemben olyankor újra és újra kánonban kérdezted Te és én magamtól, hogy miért?

Miért történt az? Emlékszem, haragudtam rád, mert azt mondtad szeretsz és engem akarsz, de én pont ebből tudtam biztosan, hogy hazudsz nekem, mert én nem tudtam elhinni, hogy engem lehet szeretni. Teljesen hihetetlen volt, hogy Te engem szerethetsz. Miért rezzentem össze mindentől? Egy szó, egy félrenézés, a csend, a harag, a kimondhatatlan félelmek, mint szörnyű fekete, ijesztő szellemek, mindenhol ott ültek és kajánul, gonoszul rajtam röhögtek. Milyen sötét démon költözött belém valamikor, ami elhitette velem, hogy én csak egy dekorációs kellék vagyok, de igazán szeretni nem lehet. Már azt hittem megbolondultam. S biztos voltam benne, hogy te is bolondnak látsz. Még a szokásosnál is őrültebbnek. S hogy el fogsz hagyni. Mert értelmezhetetlen vagyok. S amikor kimondtad, hogy elég, akkor csak annyit éreztem, tessék, megmondtam.

Aztán összeomlottam, de akkor is csak azt az egyet kértem mindenkitől, hogy Neked ne szóljanak. Nem bírtam volna ki, ha úgy látsz. Először zombiként, aztán próbáltam az alkoholt, de előbb hánytam, mint segített volna. Aztán a nihil. Azt sem tudtam, mit eszem, mit iszom, mit írok egy levélben, mit olvasok, mit mondok, mit dolgozom. Csak a bennem lévő jól kalibrált robot működött és mentette meg az anyaságom, a munkahelyem, az életfilozófiám, az eleganciám. S végül valahogyan visszahozta az ép eszem. Abban sem volt köszönet, amikor szembe kellett nézni azzal, amit tettem. Magunkkal. Magammal.

Akkor jöttek a zarándoklatok. Újra visszataláltam haza. Aranyoson volt a legjobb, fenn a hegytetőn, előttem az erdők, a patak. Jobb volt, mint a csillogó nagyvárosok, a fényes tengerpartok.

Aztán jött a tévút. S a rengeteg fájdalom. Akkor azt gondoltam, azért kell, hogy fájjon, mert bűnhődnöm kell. Hát kínoztam magam, hagytam, hogy fájjon, csak még jobban fájjon. Aztán az életem segítségért kiáltott. S felrobbantottam magam körül mindent, hogy pusztuljon, pusztuljak el én is.

A robbanást azonban nem az összeomlás, hanem a végtelen nagy csönd követte. A végtelen magány csöndje. A csönd eleinte jó volt. Nyugalom lett végre. De aztán a csöndből hiány lett. S a nagy üresség. Ekkor kezdődtek az álmok. Addig nem álmodtam veled. S ott a csöndben végre éjjelente néha találkoztunk.
Akkor indultam el az újabb zarándokútra. Az álmaim nyomán. Az érzéseim gyalogútján tettem az első lépéseket, aztán tovább a lelkem ösvényén, át néhány szakadékon. Borzasztó volt látni mi van benn. Minden, ami tiszta, naiv, nyugodt és jó össze volt keveredve azzal, ami félelmetes, gyanakvó, elítélő, hárító. Nagyon lassan bírtam haladni és felfejteni ezt az egész lélekszövetet.

A terapeuta jó arc volt. Csendes nyugalommal tűrte, óránként tízezerért, hogy összeszedegessem az apró darabkákat és kirakjam a szorongás puzzle-omat. Igazán megdolgozott a pénzéért. S végül eljutottunk legbelülre, a szívemig. S amikor odaértem, láttam, hogy ott ülsz a közepén, huncut mosollyal, barna szemedben a ragyogó aranypöttyökkel. S akkor már ki tudtam mondani "Jó, maradj hát itt, jól elleszünk így." S az üresség is szűnni kezdett bennem.

Belenyugodtam. Megbékéltem. Tettem a dolgom. Jól voltam. Mennyit gondoltam rád? Nem volt olyan nap, hogy ne jutottál volna eszembe. Olyan kevés időt voltunk együtt, mégis annyi emlék gyűlt össze, szavak, helyek, tárgyak, amelyek mind rád emlékeztettek. Hetente többször jöttem visszafelé a Vodafone-ból bekanyarodva az Egry József utcába, ahová MBA-re jártunk. Havonta legalább egyszer hazafelé autóztam anyuhoz a MÁV-telep mellett. Meghallottam a "kvázi" szót és eszembe jutott a kirándulás Nagymarosra. Futottam a Night Run-on, Balatonfüreden át és eszembe jutott az az éjszaka, amikor megkérdezted, csináljunk-e gyereket. Minden tankolásnál a marcipánszívecskéket bámultam fizetésre várva a benzinkutaknál. S ha mindez nem lett volna, akkor is ott ült egy kis barna maci a kanapé sarkában és bánatosan nézett rám.

S Te közben ott ültél a szívem közepén s néha egy-egy álom erejéig összefutottunk. S teltek a hónapok.

Egyszer a való világban is találkoztunk. Nem tudtam mit kezdeni azzal a találkozással. Te nem lehetsz ott, hiszen Te a szívem közepén ülsz. Ki lehet hát az, aki egy másik férfival hamburgert eszik az Allee előtt? Összezavarodtam s pár percre visszakerültem abba az állapotba, amikor nem tudom mit beszél a másik és bekapcsol a robotom és az válaszolgat, de én ezen kívül vagyok és csak lebegek a semmiben.

S most napok óta Veled álmodom. Már egy hete. Nyüszítve fekszem a kanapén. Fáj az aggódás. Hátha ez valami megérzés és valami rossz történik Veled. Fáj a hiány, ami most erősen visszatért. Fáj a félelem, hogy nem bírom ki és felhívlak vagy írok Neked. S azt nem szabad. Nem rondíthatok bele az életedbe. Nem ezért dolgoztam. Mintha forgószél lenne a fejemben. Összegörnyedek a fájdalomtól.

Mostanában olyan sokat foglalkoztam a széllel. Küzdöttem vele a Korzón, reggel, futás közben. Futottam a sapkám után, amikor ellopta a fejemről és játszott vele a rakparton. Szidtam, amikor megpróbáltam rágyújtani és kacagva fújta el a lángot. De a szél ennél sokkal több. Befolyásolja a sorsomat, s többnyire akkor támad, amikor legkevésbé számítok rá. Néha tombol, mint az orkán, néha fújdogál. De mindig ott van.

Most úgy jött, mint a tornádó. Gyorsan, hirtelen és forgatott, sodort, repített. Erős vagyok már, de ez most mégis sok nekem. Egy hete minden éjszaka Veled álmodom, Varázsló. S annyira aggódom, hogy ez talán jelent valamit. Valami nem jót. Az emlékek összecsomósodnak és szilánkokra hullanak. Nem érzem a múltat, nem érzem a jövőt. A jelent sem érzem. Csak Téged érezlek olyan közel, mintha tényleg itt lennél. Örvénylesz körülöttem, az én életem viharos szele, minden sejtemig elérő, megborzongató, melegben hűsítő, táncba forgató, szívemben újra és újra feltámadó. Az én végzetem forgószele.

Sikoltanék, üvöltenék, sírnék, annyira hiányzol most. Mi lesz a gyógyír erre a szélre?