Futómese 43. rész: Akármilyen fesztivál

- Mikor indulsz futni? - kérdezte Széltündér a kefírszűrögetés közben váratlanul. Nem hiszitek el, ez a tündérek gyöngye, napi több liter kefírt gyárt a sárkányoknak.

A fene se gondolta, hogy a sárkányok legeslegjobban a kefírt szeretik. Kivéve Flót, aki állítólag laktózérzékeny és szívesebben fogyaszt kolbászt és kivéve Kashát, aki az orgona-és aranyesőcsokrokat preferálja. Gyanús. A sárkányokkal azért sosem lehet tudni. Egy ideig csak laktózérzékenyek, meg kolbász, aztán majd egy szép napon felfalják Dunyhát, Panni néni katatón macskáját és akkor majd jöhet a kreativitás, hogyan magyarázzuk el, hogy "Á, semmi gond, csak egy láthatatlan laktózérzékeny sárkány ette meg Dunyhát, aki amúgy is már alig mozgott, megváltás volt már ez neki", vagy valami ilyesmi.

- Indulok már, indulok, csak még meg kellene néznem valamit a Wikimagia-n - válaszolta Szélboszorka.

- Már két órája nézed!

- És? Miről kések le? Tarkószelfi most vagy két óra múlva, nem mindegy? - bosszankodott Szélboszink - Indokolatlanul rá vagy cuppanva erre az egész királyfi sztorira! Értem én, hogy tavasz van meg ilyenek. Megjegyzem és is úgy érzem, mintha beszívtam volna a jázminfák alatt, de hidd el ez csak némi zavar az erőben. De tudod mit, elindulok.

Szélboszorka már a Kelenhegyi út elején érezte, hogy túlöltözte magát és le fog rohadni a melegtől, de már nem volt kedve visszafordulni. Sose gondolta volna, hogy még hiányozni fog neki a Banya, de most fújhatott volna egy kis szelet. De a gonosz banda mintha szabadságra ment volna, semmi szél, csak napsütés és jázmin illat.

- Micsoda giccs! - gondolta Szélboszink, de aztán megnyugodott, mert a hegy tele volt japán kémekkel - Szóval már csak ezeket a szerencsétleneket küldik ki maguk helyett! Legalja.

Gyorsan el is szaladt onnan, de van olyan, hogy semmi sem jó és még az is szar.

Amikor ugyanis a Várkert bazárhoz leért és átnézett a korzóra, Szélboszorka már látta, hogy nagy baj van. A korzó tele volt bódéval.

- Na baszki, megint valami fesztivál - morgott magában.

Ahogy befordult a Lánchídról, pár méter se kellett és már bele is a zuhant a kolbászzsír-, lángos- és olcsó parfümök tágas illatfelhőjébe. Kiskirálylányt meg se látta a rengeteg bódé között, aztán a fűzfafurulya- meg koldusnyenyere árus után meglátta egy mézeskalácsos és egy lángossütő között. Kiskirálylány észre se vette, mert másik irányból várta, de amikor meglátta, olyan boldog volt, hogy majdnem megfeledkezett magáról és kis híján leugrott.

- Ments meg, Boszi - suttogta, amikor Szélboszorka kivárva ötperces sorát a fényképezkedő, kürtőskalácsot zabáló turisták után, végre elé került - Ez itt mindennél rosszabb.

- Hidd el én sem értem ezt a banzájt! - suttogott vissza Szélboszi - Fesztivál! Ja! Árulnak itt mindenféle borzasztóan hasznos és agyonhájpolt szart, ékszert fűből, hagymahéjból vagy a jóisten tudja miből, fából készült vaskarikát, tökhéjra festett Coelho mondást... Ja és persze kaját és piát. Bort, sört, töményet. Gondolom senkit nem lep meg, hogy az alkohol a legkelendőbb mind közül. Régen legalább nem játszották a sznobot, hogy fesztivál meg ilyenek. Vásár, ez volt a becsületes neve. Asszonyok kimentek a vásárba, vettek, ami a háztartáshoz kellett, meg néha egy kis édességet. A férfiak meg leültek, aztán persze ittak, mint a gödény és közben emlegették az asszonyaikat, mindenféle viszonylatokban. A végén, ha maradt pénzük és tudtak még menni, akkor vettek egy mézeskalács szívet és kész is volt a kiengesztelés. Most meg fesztivál, ja. A vége úgyis a lealjasodás.

Szélboszorka vigasztalta még egy kicsit Kiskirálylányt, mert azért mégis neki kell itt ülnie és végignézni, míg egy-két fesztiválozó beszittyózva kirakja a felesleget a kutyaetető lány szobrára. Még szerencse, hogy ő elég magasan ül a korláton ahhoz, hogy ne érjen fel hozzá a dicsőséges produktum.

Átvergődött a tömegen és hazafutott. Már csak az járt a fejében, holnap hogyan látogassa meg barátnőjét, hogy a legkevesebbet kapjon ebből a színvonalból.

Mert minden jó, ha holnap is lesz találkozó.