Futómese 24. rész: Lélekvándorlás vagy mi is

2019.10.06

Para van, ez biztos. A varázsvilág sötét oldala nagy mozgásban van, a jó oldal azt sem tudja, hol a feje, a valóság meg nem igazán van a helyzet magaslatán. Szóval para van.

Úgy kezdődött, hogy Szélboszorka vasárnap elindult a szokásos futó körútjára. Kezdésként felfutott a hegyre, de a szombat esti kocsmázást követő banyaböfögés beterítette köddel az egész tájat, így lófaszt sem látott a városból. Elfutott a Kiskirálylányhoz, mert már két napja nem látta és még a bosziszívnek is van, aki hiányzik. Barátnője sem volt boldog, a csúf ködben csak a japán kémek merészkedtek ki. Futott hát tovább a Kopaszira, hátha a Vízitündérek kicsit jobb kedvre derítik. Drága kis tündéreinknek egy hangyafasznyi emléke sem volt arról, hogy ki lehet Szélboszorka, de amikor elmondta nekik, igencsak meglepődtek.

- Te vagy Szélboszorka? Nahát! - hüledeztek. - Ma reggel itt járt két kobold és rólad érdeklődtek.

- Koboldok? Rólam? - most az ő szeme kerekedett el.

- Jellemző - vigyorgott Boszi magában - A koboldok olyan ostobák, hogy Vízitündéreket kérdeznek, hogy mire emlékeznek. Mókás. Semmire. Ezt megmondhattam volna nekik. De vajon ki küldte Őket. Biztos a mocsok banya. Mostanában már szelet kavarni sincs ereje, koboldokat küld szaglászni. Buták ezek, mint a fene.

Szélboszorkának igaza van. A hülyeség úgy terjed, mint az idióta amcsi filmek. Nemcsak a banyák és koboldok között, de az emberi ostobaság is jól ismert a varázstörténelemben. Sajnos a mágikus világ jó oldala hajlamos erről megfeledkezni, míg a gonosz népség kihasználja, hogy az emberek mindent elhisznek. A Tindert már nem is mondom, a Futóapp-átkokat is unjátok, gondolom.

De mindig van egy jó kis sztori. Most például Széltündér mesélt egyet Szélboszorkának, amikor az hazaért a futásból.

- Mi van, Tündibündi, megint a könyveket bújod? - piszkálta Boszi a tesóját.

- Mindjárt nem fogsz nevetni, ha ezt meghallod! - Széltündér nagyon komoly volt. - A tegnapi analitikus pszichológia kurzuson elelmélkedtem a reinkarnáción, hogy ez nekem nagyon gyanús. Most pedig egy kicsit utána olvastam.

Hát tényleg semmi kedve nem volt nevetni Szélboszorkának, amikor meghallgatta, hogy az egész reinkarnációba is a gonoszok trollkodtak bele. Addig míg nem piszkáltak bele, szépen mindenki újjászületett, tette a dolgát és nem kutakodta, hogy hernyó, béka vagy maga Mátyás király volt-e előző életében. S akkor jöttek a gyalázatosok. Na, azóta van, hogy mindenki azt hiszi, hogy ő valami Istenkirály, Tudós, Mágus, Sába királynője vagy az apjafasza tudja ki volt. S ez még mindig a jobbik fele, de van, akit úgy megbűbájolnak, hogy nemcsak azt hiszi, hogy ez-vagy az volt előző életében, de még inkább, hogy most is maga Napóleon, Arisztotelész vagy éppen Shakespeare. Na ők még szépen sétálgathatnak a gyagya-kórház kerengőjén. Szerencsétlenek. Hát én magam részéről nem tudom, hogy van ez az újjászületéssel, de a lényeg talán az, hogy tegyünk valamit azért, hogy jóravalók legyünk és ehhez nem kell rögtön a Dalai Lámává reinkarnálódni, szerintem elég, ha meg tudunk csinálni egy jó mákos gubát.

Mint például a Szél lányok drága tündéranyukája, aki rántott húst küldött, amivel egy kicsit azért helyreállt a világ rendje.

Mert minden jó, ha van jó kis ennivaló.