Futómese 101. rész: Az átjáró

Hát eljött ez a nap is. Meg kell írnom ezt a mesét.

Eddig nem tudtam szembenézni a ténnyel, a terapeutám azt mondta teljes tagadásban vagyok, de aztán el kellett fogadnom a gyötrelmes valóságot. Száz futómese után Szélboszorka megtalálta az átjárót és Széltündérrel, Rímával, a sárkányokkal és a tündérekkel együtt, az egész brigád, sitty-sutty átcsusszant az Isten tudja hányadik dimenzióba, azt se mondták bakfitty, egyszer csak sehol senki. A legbrutálisabb, hogy a Kiskirálylányt is vitték. Ennek most már több hónapja és semmit nem hallottam azóta róluk. Hetekig fel sem keltem a terapeuta díványáról, s ha igen, akkor is csak szédelegtem, mint egy holdkóros. Hát hogyan lehetett volna ezt egyszerűen elfogadni? Itt hagytak, meg se kérdezték, hogy mennék-e én is. Hát persze, hiszen ki vagyok én, hogy dimenziókban csúszkáljak. Csak egy nyomorult Krónikás. Ráadásul azt éreztem, már az se, mert miről írhattam volna? Nem is vetettem papírra, klaviatúrára egy árva szót sem.

Aztán összeszedtem magam valahogy, hála a Könyörületes Teremtőnek és a terapeutának, s kitaláltam, hogy mi lenne, ha én mennék futni? Napra nap, hétre hét, reggelente róttam Szélboszorka hajdani köreit, egyre kevesebb könnycseppet hullatva és úgy érzem egész jól belejöttem. Visszatért az életkedvem és már írogatni is kezdtem ezt-azt.

Most meg itt vagyok és mivel megérdemlitek, hiszen itt voltatok velem száz futómesén keresztül, megosztom veletek a részleteket.

Arra ugye emlékeztek, hogy már a balatoni nyaralás előtt megtalálták a lányok az átjárót, mert Malittának visszatértek részlegesen az emlékei, köszönhetően Széltündér terápiájának. De mivel be volt fizetve a nyaralás, azt kár lett volna kihagyni, ezért a Csúszás nagy napja előtt még fürödtek, hekkeztek, lángosoztak kicsit és persze futás is volt bőven. Én meg persze lelkesen dokumentáltam, nem sejtettem semmit. Szóval jól el voltam altatva. Én is örültem az átjárónak, de a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy engem ezek itt fognak hagyni. Boldogan készültem én is a nagy utazásra. Vettem egy-két új ruhát meg cipőt, mert azt úgy illik. Könyveket előkészítettem, fogkrém, fogkefe stb. Gondolkodtam azon is, kössek-e utasbiztosítást, de aztán hagytam a francba, mert nem tudtam érvényes-e egyáltalán abban a másik dimenzióban. Izgultam is kicsit, de mint látjátok, teljesen feleslegesen, mert itt maradtam, nem mentem én sehová, legfeljebb a sarki boltba. Ott meg nincs átjáró, csak kenyér meg tej.

De hol is van az átjáró? Illetve hol volt? Mert ezek az átjárók a csúszás után sajnos eltűnnek. Pedig meglátogatom hetente többször is. Hiába.

Az átjáró a Kiskirálylány alatt volt. A "Marton László 1985" tábla alatt. S a Kiskirálylány nem is tudta. Hát így van ez sokszor, dimenziók nyílnak alattunk, mi meg észre sem vesszük.

Azon a nevezetes vasárnapon, kora reggel, amikor nagyon kevesen voltak a Korzón, annyira kevesen, hogy senki sem volt, a Szél brigád és Kiskirálylány felemelték a táblát és illa berek nádak erek átcsúsztak a nem tudom melyik dimenzióba. Senki sem szorult be, semmi és senki nem maradt itt. Csak én. Meg a Kiskirálylány szobra. Mert az azért feltűnt volna, ha csak úgy eltűnne a lány a korlátról, ezért készítettek egy másolatot és azt szépen odatették. Így nem vett észre senki semmit. Csak én. Amikor először arra futottam, nagyon megörültem, mert azt hittem legalább a Kiskirálylány itt maradt, de a francos fenét. Odarohanok, mosolygok, mint a tejbetök és beszélek hozzá, hogy jaj de jó, hogy itt van meg hogy hova mentek a többiek, de semmi. Aztán látom, hogy ez csak egy szobor. Egy hideg bronzszobor. Csak néz el a fejem felett a semmibe. Hát akkor bizony kitört belőlem a zokogás és a Várkert bazárig bőgtem. Ilyen magányosnak még sosem éreztem magam.

Aztán erőt vettem magamon, mert ez így nem élet és eldöntöttem, futok én, ha már a Szél lányok rútul cserbenhagytak. Addig futok, amíg nem találok egy elvarázsolt szobrot, fát, virágot, mert biztos vagyok benne, hogy elvarázsolt királylányok, sárkányok és tündérek továbbra is vannak csak meg kell őket keresni. S aztán talán majd én is megtalálom a saját átjárómat és eljutok abba a világba, ahová mindig is vágytam.

Addig is a vasárnapi bolhapiacon vettem két cirokseprűt és keresem a megfelelő boszorkány iskolát, ahol lehet seprűvezetést, szárnypróbálgatást, démonirtást, jóidőcsinálást stb tanulni, mert az még jól jöhet.

Egy átjáró lezárult, de kitartok és majd megnyílik egy új.

S mindezek margójára és megemlékezésül a Szél brigádról, ma lefutottam egy félmaratont. Az sima, hogy a Szél lányok kontrollja nélkül a mocskos banyák teljesen elszabadultak. Nem tudom melyik istenverte szél boszorkánya kavarta ma a köcsög szelet, de tele volt az arcom porral és száraz falevéllel, a sapkámat a kezemben kellett vinni, a Margit-szigeten úgy cibált és lökdösött, hogy majdnem a Dunában kötöttem ki.

De végül minden jó, mert állva marad a futó.