Futómese 100. rész: Mindjárt megtudjuk hol az átjáró

A hőség mellett a legnagyobb baj az, hogy úgy tűnik az amnézia olyan gyakori a varázsvilágban, mint a gíroszos a Móriczon. Malitta hálistennek kijött a démonizáltságból a susnyásban való tekergés után, de a démonokkal együtt az a kevés emléke is eltűnt, ami volt valaha a saját világáról, ami, ha minden igaz a kettes dimenzió lenne, ahol a tündérek többsége lakik. Boszi kicsit dühös volt, hogy most már ez a tündér is elhülyült teljesen és inkább elment futni, amikor csak lehetett. Mindegy volt, hogy reggel vagy este vagy akár dél. Mindegy, hogy eső vagy hőség, csak kinn lehessen a Duna-partján vagy fenn a Hegyen. Mert a futás az ilyen, csak futunk és futunk és a végén minden jóra fordul. S ha nem fordul jóra, akkor azt jelenti, hogy még nem vagyunk a végén és akkor még menni kell tovább.

Kiskirálylányhoz is elszaladt minden nap és együtt gondolkodtak, hogy hol lehet az a nyomorult átjáró.

– Minek is kell ez nekünk annyira? – puffogott Szélboszorka.

– Széltündér miatt gondolom – töprengett Kiskirálylány.

– Meg a brigád miatt – Boszi homloka csupa ránc volt – tudod, sokkal könnyebb lenne, ha olyan világban lennénk, ahol egy sárkány vagy tündér vagy beszélő fekete párduc simán sétálhatna vagy futhatna velünk. Annyira sem tűnnénk fel, mint a Mikulás a karácsonyi vásáron.

– Meg az sok idiotizmus, ami itt a világban van, azt is jó lehet itt hagyni – sóhajtott a bronzlány.

– Ja, arról nem is beszélve – bólogatott Boszi – A Facebook-ot, Tindert, Instát szidni már nem is sportértékű, de azért bőven van kínos dolog.

– Gyíkemberek-, laposföldteória, az 5G, ami kiirtja az emberiséget, s ha ez nem lenne elég libamáj fagyi Franciaországból – sorolta a Kiskirálylány.

A végtelenségig lehetett volna folytatni, de Szélboszorkának sietnie kellett. Mostanában, heti egy-két nap gyakorisággal belátogat az ofiszba, s azt tervezte, Malittát is beviszi, hátha az ofiszdémonok látványától megjönnek az emlékei.

Jó ötletnek tűnt, de Malitta csak elkeseredett, hogy mennyi értelmetlen, csak trollkodásra alkalmas átkot szórnak el ezek a démonvilág legalját képező multinacionális világba ragadt lények.

Aztán még egy kis rosszulléte is lett a démonok által megszállt kollégák orrfacsaró bűzétől. A rosszindulat és ármánykodás savanyú lehellete sem volt a legkellemesebb élmény szegény lánynak, pedig ő aztán megjárta a nyolcadik világ poklát. Úgy menekült szerencsétlen az ofiszból, mint a somogyi Rambo a rendőrök elől.

Boszi így átpasszolta inkább Malittát Széltündérnek, hátha ő tud vele valamit kezdeni. Így került a pszichológus díványára, akarom mondani kanapéjára a tündérleányzó, ahol Széltündér alapos imaginációnak vetette alá minden nap. S lám, amit a tudat szépen eldugdosott a neuronháló egyik meg másik sarkába, az milyen szépen kivarázsolható a tudattalan bugyraiból. Malitta csak mesélt és mesélt. A világokról, varázslatokról, jóról és gonoszról és egy nap beszélni kezdett az átjárókról is végre. Széltündér lélegzet visszafojtva hallgatta, hogy mikor jutnak el a mi kis világunk átjáróihoz.

S végre hosszú-hosszú hónapok után ma végre kiderült. Két fontos dolog is.

Egyrészt, hogy végre találtak kísérleti bizonyítékot a Higgs-bozon két müonra bomlásáról másrészt, hogy megtudtuk hol van a híres nevezetes kapu, amin keresztül közelebb kerülhetünk, ha nem is az üdvösséghez, de a tündérek világához.

Sajnos most nem tudom már leírni, mert rohannom kell.

Mert minden jó, ha marad még mesélnivaló.