Bicaj

Végre, végre - ujjongott bennem minden sejtem a fejem búbjától a kislábujjamig. Végre tényleg eljött a tavasz és elég meleget hozott, ha nem is Benedek, de legalább Vince. Vasárnap délután lecibáltam a bicót a második emeleti teraszról, aztán felpattantam rá és irány a hegy. A hátamra csapott nagy fekete bringás hátizsákkal, napszemüvegben és a frissen mosott, vasalt FFP2-es szájmaszkban úgy néztem ki, mint egy elcseszett sci-fi hősnője, aki éppen biciklin menti a megszerzett vakcinát és emberbőrbe bújt idegen lények üldözik.

Nagyon régóta van ez a játékom, hogy az utcán sétálva, fülemben zenével, azt gondolom, hogy most egy filmben szereplek, amelyben éppen egy sétálós jelenet van, s ehhez Vivaldi Négy Évszakjának valamelyik tétele, valami szaggatós rock, elvont jazz vagy akár a Kukori és Kotkoda betétdala szükséges aláfestésnek. Olyan simán csúszom ki ilyenkor a nagy büdös valóságból, mint hal az iszapos vödörből és megyek át csillagkapu nélkül a magam dimenziójába.

Most is elkezdtem ezt a játékot, csak most nem sétálva, hanem tekerve a bringát és zene sem volt, de ettől még ugyanúgy működött. S ha már odaát voltam, megengedtem magamnak, hogy odaképzeljelek. Előttem tekertél, néha utolértelek, amikor szabad volt egymás mellett menni. S már nem a városban voltunk, erősen rázott a földút, én kiabáltam, hogy hová a csudába megyünk, de nem hallottad, fújt a szél, mögöttem lebegtette a hangom, nem ért el hozzád. Csak tekertem a pedált és egyszerre már az sem volt baj, hogy nem tudom merre megyünk. Tudományos bizonyítékai vannak annak, hogy biciklizés közben boldogsághormonok kerülnek a véráramba, melyeknek eufórikus hatása van. Én a kerekezés nélkül is eufórikus állapotba tudok kerülni tőled, így most megduplázódva nőtt bennem az endorfin, s a képzeletemben boldog voltam. Megfogalmazódott bennem az érzés, amire csak nagyon sok keserves tapasztalat és kínlódás után jöttem rá, hogy fölösleges kiabálnom és kérdeznem, mindegy, hogy merre mész, a legjobb megoldás, ha egyszerűen megyek utánad és akkor ott lehetek melletted. Ennél több nem kell. Nekilódultam egy emelkedőnek, aztán csak hagytam, hogy lefelé szabadon guruljak, éreztem a szelet az arcomon.

Hazaérve a bringázásból, úgy döntöttem, hogy nem felfelé, hanem lefelé cígölöm a bicajt a pincébe. Nem egyszerű művelet az sem, két lakaton és egy szoros pincefolyosón kell keresztülverekednem magam. Most ráadásul bekerült nehezítésként két festőlétra is. Megszámoltam, az egyik ötfokos, a másik hét. Mi a megmeredt macska farkáért kell hétágú festőlétra a pincében, ahol maximum kétszázhúsz centi a belmagasság? Ha meg nem oda kell, akkor miért fekszik a pince folyosóján? Érthetetlen dolgok ezek.

Ahogyan az is érthetetlen, hogy a biciklit mélyen és biztonságban kell tárolni, mert különben kilukasztják a kerekét vagy ellopják. Nagyvárosi kellemetlenség. Bezzeg Aranyoson ilyen nem fordulhatott elő. Hová is lett volna a világ, ha minden biciklit, ami a kocsma előtt maradt, megrongáltak vagy elloptak volna. Sokkal nagyobb biztonságban volt a drótszamár a Vadásztanya vendéglő falának támasztva, biztonsági lakat nélkül is, mint ha a falu férfinépe felkapott volna rá estefelé és megpróbál hazajutni a valamilyen okból nagyon kacskaringóssá vált saras úton. Félő volt, hogy egyszer csak a betonárokba találja magát az ember, a bicajjal együtt.

Egyszer végignéztem, amikor Szili János, a szomszédunk, túl akart lépni a jól bevált gyakorlaton és megpróbálta a korláthoz támasztott járművét magához venni és a megfelelő pozícióban hazajutni vele. A bicikli azonban makacs jószág, az első pillanatban a földre esett vízszintesen. János próbálta függőlegesbe visszamozdítani, s a fene tudja, hogyan, de ő került vízszintesbe a bicaj mellé. Rutinos jógaoktatókat megszégyenítő mozdulatokkal először talpra állította magát. S mivel őt sem akármilyen fából faragták, nem adta fel, újra próbálkozott. A forgatókönyv halálpontosan az előző és még párszor megismétlődött. Aztán az univerzum összehullámzott és egyszerre volt függőlegesben János és a bringa. A felülést azért nem kockáztatta meg, így tolhatta hazáig. Na, ezért nem érdemes bajlódni ilyesmivel, ott kell hagyni és kész.

Másnap aztán kénytelen kelletlen vissza kell menni a kerékpárért és ha már ott van az ember, be is néz a kantinba. Aztán lehet, hogy megint ottmarad a bicó. Tapasztalati tény tehát, hogy falun több napig is biztonságban tárolható a bringa a kocsma vonzáskörzetében.

Az én kapcsolatom a kétkerekűvel ennél sokkal összetettebb volt. Számtalan esés szerepel a családi legendáriumban, kék-zöld foltok, vér, sebek, könnyek. De sosem adtam fel. Szerettem a szabadságot, amit adott és ha elestem, felkeltem.

Még felnőttként is tudok rohadt nagyot esni. Tavaly egy rohanó kutya borított fel és akkorát estem, mint az ólajtó a tyúkszaros sárba. Elszakadt a harisnyám, vérzett a térdem és úgy néztem ki, mint egy lealjasodott rocksztár az éjszakai buli után. Éppen fodrászhoz tartottam, szegény Renike belesápadt a látványba, amikor beléptem. Fertőtlenített, aztán nevettünk egyet és az élet ment tovább. Szakadt harisnyában.

- Túl sokat álmodozol - mondta Magda mama amikor gyerekkoromban a kisszéken üldögéltem mellette és magam elé bambulva vakartam le a térdemről a legutolsó esésből származó legfrissebb varat. Szeretek álmodozni, ez vitathatatlan. Alternatív valóságok ezreit találom ki. Most is lehunyt szemmel ülök és éppen azt képzelem el, hogy csak fekszünk egymás mellett, Varázsló, s te már talán alszol is, s én csak nyugtatom kezem a hátadon, de aztán megriadok, mert hallom, hogy a szívem olyan zajt csap, akár egy malom. Megrettenek, hogy felébredek, s akkor már talán itt sem leszel, mert te nem is alszol itt, csak én álmodom.

Hát igen, most is vannak sebek és könnyek, vigyáznom kell magamra, de azért itt, a nagyvárosban mégis a biciklire kell jobban vigyázni, így én bezártam a pincébe az enyémet, várva, hogy másnap kihozhassam.