Az én univerzumom

Ne haragudj, Varázsló, nem sikerült.

Pedig olyan büszke voltam magamra évekig. Tudtalak távolról szeretni és nem rondítottam bele az életedbe. De az a hét nagyon nem volt jó október elején. Egész pontosan rettenetes volt. S szombaton este miután Hajnival végigszenvedtünk egy förtelmes pszichodrámát imitáló szart, nyolctól már kinn ültem a teraszon és szívtam egyik cigarettát a másik után. A gyomrom pedig görcsben.

- Hiperérzékenység, Mária - mondta lassan, nyugodtan, félrebillentett fejjel a terapeutám - Nem mondjuk rá, hogy jó vagy rossz tulajdonság. Az idegrendszer egyfajta működése. Jelentősége inkább az, hogy vannak pozitív és negatív velejárói. Ami fáj, az nagyon fáj. Ami hangos az nagyon hangos. Ami illatos attól néha felfordul a gyomra. Minden információ alaposan beépül és nagyon érzékenyen tudja lereagálni azokat a dolgokat, amik különösen érdeklik. S más szemmel nézi a világot, ezért tud írni. Sajátos, érdekes meglátásai vannak összefüggésekről. S próbál mindenkinek segíteni, mert az is fáj, ha másnak rossz. Van egy könyv, Mária, a címe "Szuperérzékeny vagy?". Elaine N. Aron írta. Olvassa el, sokat fog segíteni. Megnyugszik, hogy nem ufo, szörnyszülött meg ilyesmi, amiket mondani szokott magáról.

Elolvastam. Megérteni segített, de attól még eléggé szörnyszülöttnek éreztem magam általában. Mert ahogyan Blaise Pascal mondta négyszáz évvel ezelőtt: "A szívnek megvannak a maga indokai, amelyeket az indokló értelem nem ismer". S amikor az érzelmek elöntenek, akkor az eszem szabadságra megy. Pedig olyan okos lány vagyok.

Szombaton is ez történt. Az ép eszem elment vakációzni. Aztán azt gondoltam, mi történhet? Írok egy SMS-t, megkérdezem, hogy vagy. A múlt ismeretében, visszaírsz, hogy jól vagy és elküldesz a fészkes fenébe. Jogosan. Én pedig visszatérhetek a szokásos életembe, ahol gyereket nevelek, dolgozom, tanulok, olvasok, írok és rád gondolok. Na jó, egy kicsit reménykedtem abban, hogy azt írod, jól vagy, aztán taxiba ülsz és idejössz és agyonütsz vagy halálra csókolsz vagy mittudomén. A halálra csókolással kiegyeztem volna.

Remélem tényleg nem haragszol, hogy megírtam azt az SMS-t. Remélem tényleg hozzá tudok tenni az életedhez és jobb neked, hogy itt vagyok Neked, ha szükséged van rám. Ha így van, az sokat segít nekem.

Mert néha nagyon nehéz. Az érzelmeimet én nem nagyon tudom uralni. Bevallom nem is akarom. Amikor azt tettem, abból borzasztó rossz dolog lett.

Hiányzol. Azt hiszem, nem is veszek levegőt, amikor nem vagyunk együtt. Ami azt jelenti, hogy már háromszáz-hatvanhét órája nem lélegzem. Amikor külön vagyunk, rád gondolok, és amikor együtt vagyunk, pánikba esem. Mert minden másodperc nagyon fontosnak tűnik Veled. Fontos, hogy neked jó legyen s ne kelljen stresszelned miatta.

De semmi sem lenne könnyebb nélküled mert te vagy nekem a minden, ami a világot jelenti. Ha most verset írnék, így folytatódna: "Te vagy a világ, amit magam körül látok, kvarkok, óriásfánkok, könnyedén forgó táncok, hajnalig tartó álmok." Tényleg a világmindenség jó metafora, mert te is folyvást tágulsz bennem, mint az univerzum. Legalábbis a tudomány mai állása szerint, úgy tudom tágul.

Most nem merek megmoccanni sem, nehogy valami változzon. Most elég nekem, hogy arra gondolok, amire vágyok, aztán a szélre bízom. Nem tudok változtatni azon, ami vagyok, és azon sem szeretnék változtatni, ami te vagy. Csak azt akarom, hogy mi ketten azok legyünk, akik vagyunk. Együtt. Gyógyír a forgószélre.