A lány, aki virágokat festett a szívére

Volt egyszer egy lány, úgy hívták Zelma. Aprócska kis faluban élt a hegyek között. Csudaszép magas hegyek voltak virágos legelőkkel, a szántóföldek határában sűrű erdővel. A hegyek tetején pedig fenyőfák törtek az ég felé. Zelma nagyon szeretett mászkálni a legelőn, tavasszal ibolyát szedni, nyáron csipkebogyót gyűjteni. Édesapjával sokszor sétáltak át az erdőn is, hogy meglátogassák a nagymamát, szamócát szedtek közben, tobozt gyűjtöttek. Sokszor ment egyedül is az erdőbe, de sosem félt, mert tudta, hogy senki nem bántaná és a bokrok sűrűjében, a fák lombjai között tündérek és manók vigyázzák lépteit. Bár nem találkozott velük, de mindig érezte, hogy ott vannak és vidám kis dalokat énekelt nekik.

Az évek gyorsan teltek, s bár Zelma még szívesen járta az erdőt és mezőt ahol még mindig énekelt a tündéreknek, de egyre kevesebb ideje volt. Lassan nagylánnyá cseperedett és az egyetemre készült. Jó tanuló volt, okos, szorgalmas és elkezdhette az egyetemi éveit a nagyvárosban. Érdekes és izgalmas volt a város, de hiányoztak neki a hegyek, a szabadság, a legelőn ülve olvasás. Amikor csak tehette, hazament. Szaladt ki a legelőre, nézte a kis falut a hegy tetejéről és boldog volt. Zelmának óriási szíve volt, három számmal nagyobb, mint az embereknek általában, lötyögött is benne a világ. Ezért mesékkel, versekkel töltötte ki. S ott a szabadban, a virágok között sok-sok mese találta meg.

Akkoriban már verselt, mesélt a szerelemről is. Úgy gondolta, ha megtalálja a szerelem, ő már készen áll rá. S nem kellett sokáig várnia. A fiú okos volt, csöndes, de Zelmával azért szívesen beszélgetett. Aztán kéz a kézben jártak és Zelma úgy gondolta ez soha nem ér véget. Évek teltek el, összeházasodtak és egy gyönyörű aranyhajú kisfiuk is született. Zelma úgy érezte magát, mint a meséiben.

A fájdalom váratlanul jött. S aztán a félelem és a magány. Zelma két kézzel markolta a szívét, mert az darabokra esett szét. Erős drótokat szerzett, azzal fogta körbe, hogy megmaradjon, de a mesék, versek hullottak kifelé a szívéből és csak a reménytelenség, a szomorúság maradt benne. Akkor fehér gyolcsokat is tekert rá, de az mindig átvérzett. Kereste a megoldást, de nem találta.

Évek teltek el megint. Cserélgette a gyolcsokat s így sokáig meg tudta óvni a szívét. Próbálták sokan letépni róla, de nem engedte.

S akkor jött a Varázsló. Olyan szép volt. Olyan ismerős. Olyan jó. De csak pár hét telt el és éles késsel tépte fel Zelma szívének sebeit. De ő ezt sem bánta. Vérzett, de újra élt. Szíve minden szeretetével fordult a Varázsló felé. Sajgott, vérzett, de nem bánta. Meséket és verseket írt újra. Hozzá. A Varázslóhoz.

De Zelma szíve nem volt elég erős. Sem a gyolcsok, sem a drót nem tudta már összetartani. El kellett mennie, menekülnie, futnia. El a Varázslótól, messzire, messzire. Azt hitte elég lesz a távolság.

Nem segített azonban ez sem. Zelma szíve egyre gyengült, újra és újra átdöfték. Nem volt hát más választása, páncélba vonta. Jó volt ez így sokáig, de aztán nagyon nehéznek érezte a páncélt a mellkasában. Néha már alig kapott levegőt.

"Élnem kell újra" - gondolta és elindult megkeresni a megoldást. Hosszú utat járt be. Mélyre és magasra ment. Aztán egy napon úgy érezte már tudja mit kell tennie.

Zelma kibontotta a páncélt, levette a gyolcsokat és a drótot. Kezébe fogta a szívét és belenézett. Nem lepődött meg, amikor meglátta benne a Varázslót. De nem bánta. Virágokat kezdett festeni védtelen szívére. S miközben színezgette a szirmokat, leveleket, rajzolta a kacskaringós szárakat, újra énekelt, verset, mesét mondott. S a tündérek és manók megtalálták őt és varázsoltak. A színes virágok Zelma szívén életre keltek és körbefonták, védelmezték, megerősítették. Megannyi gyönyörű virág vette körbe a Varázslót. Zelma érezte, hogy most már minden a helyére került. A szíve újra erős lett és azután bárhová ment, bárhol is volt, mindig érezte a legelők szabad levegőjét, hallotta az erdők fáinak susogását, vele voltak a tündérek és a manók, a szívében pedig a Varázsló.

Egy napon Zelma újra találkozott a Varázslóval. Már nem rémült meg, nem futott el. Bármi is történik most, ha szomorúság vesz erőt rajta, ha fáj valami, akkor mesél, versel a virágoknak és azok körbefogják a szívét. S a szíve már nem hullik darabokra, mert megtanulta, hogyan lehet jól szeretni.