A lány, aki a felhők alatt él

"Post nubila Phoebus". "A felhők után kisüt a nap...". Már megfigyeltem, hogy a nagy bölcsességek vagy latinul vannak vagy Zsiga bácsitól hallottam a buszmegállóban, amikor hajnali fél hétkor az egri buszra vártunk. Zsiga bácsi bölcsességei azóta megkérdőjeleződtek bennem, de a latin mondások sosem. Ez is milyen igaz a napsütésről. Akármennyire szakad az eső, sötétebbnél sötétebbek a fellegek, előbb-utóbb vége lesz az égi viharnak és kikacsintgat a nap. Ahogyan ma is és azon a vasárnapon is, amikor már hajnalban verte a szél az ablakot, hogy "Ébresztő csajszi, irány a hegy!" Fusson a hegyre, akinek hat anyja van - gondoltam - főleg nem ekkora szélben, mocskosul unom már, kivárom amíg jó idő lesz. De aztán eszembe jutott, hogy megígértem Emy-nek, hogy vasárnap, ha esik, ha fúj, kerülünk egy nagyot a hegyek körül. Hát fújni fújt, nem is kicsit és miután kibotorkáltam a kévéfőzőgépig és kinéztem az ablakon már láttam, hogy esik is. Kávé lefőtt, telefonom csörgött, Emy volt.

- Good morning, Darling! - csilingelt bele a telefonba.

- Móning! - dünnyögtem vissza.

- Well, Ironlady, are you ready to run?

Emy barátnőm egyébként francia, de azt a nyelvet én nem beszélem, kora reggel pedig az angolt se túl jól, így egy "Yes"-szel lezártam a beszélgetést. Időpontot és helyszínt már előző nap megbeszéltük. Volt még időm, bekucorodtam a kávémmal a kanapé sarkába és onnan néztem, ahogyan a szél kergeti a felhőket. A sötét, szomorú reggelek eszembe juttatják, hogy mennyire magányos vagyok. Nem, nem vagyok egyedül, s ha néha igen, akkor sem baj, szeretek egyedül lenni. A magány az más. Az ott belül van, valahol a szívem és a köldököm között. Sötét és hideg hely. Az évek alatt kifejlesztettem egy módszert, amivel tüzet tudtam a magány köré varázsolni. Olyan tüzet, ami nem éget, hanem melegít. Szelíden, de kitartóan. S ezt a tüzet nem lehet eloltani, elfújni, homokkal betemetni, poroltóval lefújni, elárasztani, lehugyozni. Ha néha, órákra, napokra elvesztem a reményt, akkor is parázslik, és az első nyugodtabb pillanatban, egy szép emlékre fellobban újra. Amikor tavaly újra találkoztunk, hónapokig sosem lankadt a tűz. Megosztottad velem a gondolataidat és én is mesélhettem a dolgaimról. Beszélgettünk sokat. S már alig-alig éreztem a magány sötét kis lukját ott. De megint jöttek a felhők és most egy kulcslyukon át próbálok belátni a világodba, amennyi fény azon az aprócska lukon átjön, abból táplálom a tüzet és a magány sötét foltja megint visszanőtt.

Emy már lenn toporgott a bejáratnál, látta, hogy használhatatlan vagyok, adott egy puszit, aztán intett, hogy kövessem.

A szoborig nem szólaltunk meg. Nem azért, mert nem volt levegő, inkább azért mert nem voltak szavak. Emy aggódva nézett, én meg csak loholtam, folyt a könny és az eső az arcomon. Aztán felértünk és én csak álltam fenn a korlátnál és imádkoztam az Úristenhez, hogy ne zuhanjak be a mélybe, ne törj össze, mert most egyben vagyok, de fogalmam sincs, mennyit bírok még ki. Féltem, bevallom.

Emy kérdezte, ha lenne egy varázslat, amivel ki lehetne Téged törölni a fejemből, a szívemből, akkor kérném-e. Akkor elmúlna az érzelem, s nem kellene félnem. Úgy megijedtem a gondolattól, hogy remegni kezdtem. Ez elképzelhetetlen. Nem vagyok hajlandó kitörölni mindazt, amit irántad érzek. Anélkül én nem lennék én. Sőt senki sem lennék. De Emy ügyes, jó volt ez a kérdés. Elgondolkodtam rajta még a Szabadság-hídig. Mindig ugyanaz a konklúzió, szörnyű lenne, ha nem érezhetném ezt az érzést és újra és újra rájövök, hogy jól van ez így. A Kiskirálylánynál már nevettem Emy próbálkozásán, hogy kimondja a "termékspecifikáció" szót magyarul és a Budai Vár fölött lassan szakadozni kezdett a felhő és kikukucskált a nap is.

Anya és az összes barátnője is mindig jöttek ezzel a "Jaj, Édesem, miért vagy még mindig egyedül? szöveggel. Ültek a kanapén, ették a somlói galuskát és úgy sopánkodtak, mint egy görög tragédia kórusa. Rendszeresen előálltak valami "jósvádájú" fogorvossal, vendéglőtulajdonossal, gombaszakértővel vagy 'tudjisten kivel. Szerencsére már leszoktattam erről őket. Utálom, hogy szánakoznak rajtam, pedig nincs miért. Választásom sem nagyon volt, de ha lett volna is, így döntöttem volna. Az a tűz, ami a magánylukam körül van, azért van, mert szeretlek. Ez az érzés táplálja. A magányt pedig csak Te tudod elmulasztani. Senki más. S azért kellett nagyon megbecsülnöm és megtanulnom az egyedüllétet, mert az mindenképpen értékesebb számomra egy tartalmatlan kapcsolatnál. Miért lennék mással? Csak, hogy ne legyek egyedül? Ostobaság. Én Veled szeretnék lenni, mert Téged szeretlek. S nem szeretnék mást, csak azért, mert félek a sötétben egyedül vagy mert nem tudom megszerelni a villanyt.

Mikorra visszaértünk a futásból, már ezer ágra sütött a nap.

"Post nubile Phoebus"