A bohóc és a vándor

A Bohóc az erdőben élt. Egyedül egy apró házban. Minden reggel elindult valamelyik közeli városba, hogy szórakoztassa az embereket. Volt egy ekhós szekere és két lova, azon vitte a színes karikákat, labdákat, hangszereket s megannyi eszközét a mulattatásnak. Az emberek nagyon várták a Bohócot. Körbeállták a kis porondot s nagyokat kacagtak a csetlő-botló Bohócon, tapsolták ha rekedt trombitáján ismeretlen, érdekes zenét játszott. Hosszú-hosszú évek óta így volt ez. Nem élt a környéken olyan ember, aki ne ismerte volna a Bohócot, ne látta volna fehérre festett arcát, piros krumpliorrát, nagy vörös mosolygó száját, sárga kóchaját, óriási pöttyös nadrágját. Nagyapók és nagyanyók emlegették gyerekkoruk vásárjait a mézeskaláccsal, körhintával és a Bohóccal.

A Vándor most látta először. Állt a porond mellett és nézte a produkciót. Sötét köpenyben volt, hatalmas csuklya fedte fejét melyben csak sejteni lehetett az arcát.

A Bohóc befejezte a műsort és pakolni kezdett.

- Segíthetek? - a Vándor már fogta is a tarka-barka labdákat és a nagy ládába rakta.

- Köszönöm, elboldogulok! - hangzott a bosszús válasz.

- Nem akartam zavarni csak segíteni!

- Ne segíts! - mordult rá a Bohóc.

- Fura Bohóc vagy mondhatom - a Vándor csodálkozni látszott - azt gondoltam Te mindig vidám vagy, móka, kacagás, mese és varázslat az életed.

A Bohóc nem szólt semmit, csak pakolt tovább.

- Elvinnél valameddig? - kérdezte a Vándor.

- Én csak az erdőbe megyek, haza - válaszolta kelletlenül a Bohóc.

- Nekem pedig mindegy, hogy hová megyek. Vándor vagyok!

A Bohóc vállat vont és felült a bakra. A Vándor felmászott hátra a dobozok közé. A város szélén kezdte fújni a trombitát. A Bohóc szinte kővé meredt. Olyan nagyon rég hallotta ezt a dallamot. Évszázadok óta vágyott rá. Megállította a lovakat és lehunyta a szemét. Maga előtt látta a hatalmas sötétzöld folyókat s a ragyogó nap fényében vöröslő dombokat. Egy rövid időre átengedte magát az emlékeknek.

- Értem jöttél? - Kérdezte a Vándort.

A Vándor csak bólintott és trombitált tovább. Már nem álltak meg hazáig.

- Készülj kérlek, indulnunk kell! - kérte a Vándor.

A Bohóc levetette ruháját, parókáját és lemosta arcát. Pillanatok teltek el csak s már ott állt a Vándor előtt. A Vándor szeme megrebbent, amint meglátta a lányt. Szőke haja szinte a földig ért, bőre kékesen csillogott a Hold fényében, s hatalmas kék szemében félelem ült.

- Ne félj! - mondta a Vándor, magához ölelte és a köpenyével betakarta - nem fogsz érezni semmit!

A lány behunyta a szemét és hozzásimult a Vándorhoz.