Úton

- Mindenki tiszta para - mondja anya a telefonban, én meg hang nélkül röhögök, mert bár a helyzet most tényleg nagyon komoly, de azért az nagyon vicces, hogy a pár nap múlva nyolcvan éves anyum olyan szót használ, mint a "para" - Be vannak szarva, de amúgy meg nem bírnak a picsájukon maradni, mind jön-megy, mint az orbán lelke. Nem lesz ennek jóvége. Te nem mászkálsz kislányom sehová, remélem?

Dehogy megyek, afelől nyugodt lehet anya. Futni igen, persze, az olyan nekem, mint a levegő. Levegőt venni meg karanténban is lehet, ugye.

- Kislányom, minek futsz egy órát, ha visszaérsz ugyanoda, ahonnét indultál - ezt is anya mondta, amikor itt volt nálunk és a kanapén kávézva poénkodott a bolondériámon. Persze, tudja ő is, csak viccelni akart, hogy ha a versenyeket most félretesszük, a mindennapokban a futásnak nem a célba érés a lényege, hanem az úton levés. Amikor kilépek a kapun még nem tudom, merre vezet majd az utam, hagyom, hogy vigyen a lábam, amerre szeretné, A hegy oldalára, a hídra, az orgonabokrok közé, a szűk ösvényre vagy az erdő mélyére. Az meg teljesen mindegy, hogy a végén így is úgy is hazafelé szaladnak majd a lábaim. A lényeg, hogy az utamat megtettem aznapra is.

Út is annyiféle van. A sétálók-, a futók-, a keresők-, a szenvedők-, a kíváncsiak útja. Csak a tehetetleneknek nincsen útja, mert azok egy helyben ülnek és úgy várják a sültgalambot. Ők nincsenek az útjukon.

Még a kapcsolatoknak, történéseknek is van útjuk, valahonnan valahová tartanak. Mindegy, hogy pár óráig, pár napig, esetleg hónapokig, évekig tart. Vagy akár több mint húsz éve, mint a miénk. Mi mindig a mi utunkon voltunk. Akkor is, ha egyikünk egy gyalogúton a másik éppen egy sztrádán haladt. Mert a mi utunk nem aszfaltból, kőből vagy megvetemedett agyagból épült. Szavakból, ölelésből, könnyekből, csókokból, hiányból, álmokból, remegésből. Erősebbek ezek, mint a bazaltkő a városok utcáin.

Ezekben a napokban keveset megyünk az utcára. De mi, Szerelmem, mondd, mi az utunkon vagyunk-e még? Az összetartozás útja lehetne ez, ahol nem is az út a legfontosabb, hanem az, akivel megteszed.

Erre már egészen kicsi koromban rájöttem. Talán ötéves lehettem és nyaranta néha a mamáéknél töltöttem pár napot. A falu, ahol az otthonunk volt és mamáék faluja csak négy kilométernyi távolságra volt légvonalban. A Bükk hegyei, erdői és rétjei választották el a két falut és én nagyon szerettem gyalog hazamenni, mert olyan volt mintha mesében lennék. Busszal is lehetett volna menni, de az unalmas volt. Csak bámulhattam ki a busz ablakán és számolhattam a villanyoszlopokat. Ezt a megoldást hagytam a tél hidegére. Tatus, a dédnagypapám akkor már kilencven éves is elmúlt, de nem volt egy otthonülős fajta és én is erősen kértem, hogy vele mehessek haza, gyalog, át a réten, patakokon, a hegyen, az erdőn. Volt egy saját maga faragta botja, azzal támogatta meg a nyolc kilométeres utat oda-vissza. Mindig nagyon jól éreztem magam az úton. Ő komótosan lépkedett a botjával én pedig, a szeleburdi, körbe-körbe futkároztam rajta. Rengeteget nevettünk útközben, Tata nagyon vicces volt. Egyszer, mielőtt hazaindultunk volna, nagy eső esett éjszaka. A föld már eléggé felszáradt késő délelőttre, nem volt gond, indulhattunk. A réten az út egy patakon vezetett át, amin egy kis fa pallóhíd volt. Amikor odaértünk, akkor láttuk, hogy a nagy eső elmosta a kis fahidat. Márpedig a patakot nem lehetett kikerülni.

- Ugorjon Tata! - kiabáltam neki és én már repültem is át.

- Ugorjon az anyád picsája! - nevetett és szépen komótosan átsétált a patak vizén.

Még otthon is ezt meséltem, hogy mit mondott Tatus.

Sokszor eszembe jutnak a közös útjaink, a rengeteg mese, amit közben mondott nekem, a hegyekről, esőről, szélről, a patak vizéről, az erdő állatairól. Ezekből a mesékből született meg a mi összetartozásunk. Azt is ő árulta el nekem, hogy a tündérek és manók valóban léteznek. S varázslók is.

Meglepődne, ha most elmondhatnám neki, hogy mennyire igaza volt és hogy egy Varázslóval én személyesen is találkoztam.

Mostanában nekem, Varázsló, két utam is van. Az egyik a közös, a régi, a húszéves út, a másik csak az enyém. Nem, nem vagyok egyedül. A fiaim, a család, a barátok, a kollégák mind itt vannak körülöttem. S ha éppen nincsenek, az sem baj. Szeretek egyedül lenni is.

Viszont magányos vagyok. Megértettem, elfogadtam, hogy erre is szükség van, de nehéz.

A magány az út, a szerelem a cél.