Tündér és Varázsló

Már napok óta bolyongott a Tündér. Az erdő sötét volt és végtelen. Ruhája elszakadt, a pici fehér gyöngyök mind lepotyogtak róla, a gyönyörű csipkét a hatalmas fák ágai elrabolták s magukra tekerték. A Tündér fáradtan rogyott le egy fa tövébe.

- Miért is indultam el? - gondolta elkeseredve - miért hagytam el az otthonom? Mit keresek?

Tündérország gyönyörű. Smaragzöld tó mellett ezer virággal pöttyözött rét, fehér sziklák, a sziklák között a parton a Tündérkirály kastélya. A réteken túl kezdődnek a magas hegyek, a vadon, a hatalmas, sötét erdő, ahová a tündérek nem merészkednek. Nem tudják mi van a fákon túl, csak réges-régi történetek szólnak erős, sötét hajú és szemű emberekről, akik a hegyeken túl élnek. A tündérek törékeny, aranyhajú lények. Játékos könnyedséggel repülnek fátyolszerű, finom szárnyaikkal. Szorgalmasan dolgoznak hajnaltól alkonyatig. A lemenő nap aranyfényében aztán befejezik munkájukat és játszanak, táncolnak, énekelnek mielőtt nyugovóra térnének.

A Tündér más volt egy kicsit. A kastély tornyában volt egy pici könyvtár, teli könyvekkel, amelyekben apró gyöngybetűkkel ezer és ezer történet szólt a múltbéli időkről. A Tündér minden este felsietett az apró toronyszobába s százszámra falta ezeket a könyveket. Néha még éjjel is lelopakodott a tó partjára és a lidércfényeknél olvasta tovább az izgalmas történeteket.

S egyre inkább magukkal ragadták a kalandok, képzeletben ő is átélte az izgalmakat. Napi útjai során egyre közelebb repült, sétált a nagy hegyekhez, az erdőhöz. Egyik nap, szokásos virágszirom gyűjtés közben tűzpiros virágokat látott meg a réten túl az erdő szélén. Hatalmas virágok voltak, s szinte lángoltak a napsütésben. A Tündér bátran átrepült a rétet az erdőtől elválasztó patakon s a földre hullott égővörös szirmokat a kosarába rakta.

- Ne tedd őket a kosaradba, vérré válnak, s bajt hoznak! - egy öregasszony termett elő a semmiből.

Az anyó vénséges vén volt, de apró szemei melegen csillogtak, s őszinte aggodalommal nézett a Tündérre.

- De olyan gyönyörűek! Miért okoznának bajt? - kérdezte meglepetten a Tündér.

- Elvarázsolt fegyverek ezek, nem virágok. Még a harcosok hagyták itt őket, a háború idején - válaszolta az anyó, s szomorúan nézte a virágokat.

- Olvastam a háborúról - mondta a Tündér - amikor az emberek megtámadták a Tündéreket. Az emberek rosszak?

- Vannak közöttük rosszak is, de vannak becsületesek, kedvesek és jók is.

- Szeretném megismerni őket! - kiáltotta lelkesen a Tündér.

- Nocsak, micsoda kalandvágyó kis tündérlány - mosolygott az anyó. - Ha meg akarod őket ismerni, akkor nem kell mást tenned, mint átkelni a hegyeken és az erdőn!

Az anyó szempillantás alatt eltűnt az erdőben, a Tündér nem látta sehol. Teltek a napok, de a Tündér már nem tudott megnyugodni, aludni sem tudott, állandóan az emberekre gondolt. S eljött a nap, elhatározta, hogy átkel a hegyeken, a vadonon.

S most elgyötörten ül egy fa tövébe roskadva, s már nagyon bánja, hogy elhagyta az otthonát.

- Nem tudok továbbmenni - suttogta s a fáradtságtól sírva elaludt.

Amikor felébredt, nagyon megijedt. Egy ember hajolt fölé. Rögtön tudta, hogy ember, mert sötét haja volt, barna szeme és borostás az arca. Fiatal volt és mosolygott.

- Ilyennek írták őket a könyvek! - gondolta a Tündér, s nem mert megszólalni.

- Eltévedtél? Segíthetek? - kérdezte az fiú.

- Igen, az embereket kerestem! - suttogta a Tündér.

- Hát akkor megtaláltad! - kacagott az fiú - Én például az vagyok!

Segített felállni a Tündérnek és leporolta a ruháját.

- Jelmezbálból jössz? - kérdezte meglepetten - Feltűnő a ruhád, mondhatom! S ezek a muris szárnyak! Teljesen úgy nézel ki, mint egy Tündér a mesekönyvekben.

- Az vagyok, Tündér. S én is olvasok könyveket! - válaszolta örömmel a Tündér.

A fiú azt gondolta, kicsit fura ez a lány, de annyira elveszettnek tánt, hogy úgy döntött magával viszi. A Tündér nagyon meglepődött, mikor meglátta az emberek világát. Micsoda zaj, por, mindenféle magától mozgó gépek! Először nagyon megrémült, de a fiú jelenléte megnyugtatta. Nagyon kedves volt hozzá, hazavitte.

- Fürödj meg nyugodtan, addig csinálok valamit enni! Adok neked ruhát, hogy legyen mit felvenned. Ez a jelmez teljesen darabokra szakadt!

A Tündér megfürdött és felvette az inget és a nadrágot, amit kapott.

- Na, hadd lássalak, mindjárt más ! Gyere, egyél valamit! - hívta a fiú.

Ettek, kicsit furcsa volt, a Tündér még sosem evett ilyet, de jól érezte magát, s a ruha is olyan kényelmes volt.

- Fura egy pók vagy hallod - nézte a fiú - de nagyon szép!

- Mert Tündér vagyok. A tündérek mind szépek.

- Tündér, hát persze, hiszen mondtad! - nevetett a fiú.

Beszélgettek, a Tündér kérte a fiút, meséljen az emberekről. A fiú csodálkozott, nem értette ezt az egészet, de azért mesélt mindenről s a lány csodálkozva hallgatta. Egyre álmosabb lett, lassan közelebb bújt a fiúhoz, mert ott olyan megnyugtató volt. S ahogy hozzáért, beleborzongott. Sosem tapasztalta ezt az érzést. Finom és meleg volt a bőre, a haja fényes barna. A szemében apró arany pöttyök jártak táncot, s a szája szögletében mindig ott ült egy kis vidám mosoly. A Tündér már tudta. Nem ember, akivel találkozott, hanem Varázsló. Ő a Varázsló, akiről a könyvekben olvasott. A Varázsló elvarázsolta őt. Szeretett volna ott maradni, mindig, a Varázsló mellett, s hallgatni ahogy beszél, és simogatja a karját, s ő közben csendesen elalszik.

S álmodott. A Tündérkirály szólította, s ő megkérdezte:

-Szeretnék itt maradni vele! Hogyan tehetném, mondd el, kérlek apám! - kérte a királyt.

- Maradhatsz, de akkor le kell mondanod a tündérségről! - válaszolt szomorúan a király - Vissza kell menned az erdőbe, a tűzpiros virágokhoz! Tépd le a virágot, s dörzsöld be vele a szárnyaidat. A szárnyaid el fognak tűnni és Te ember leszel! S halandó. Tündér aki megteszi a lépést emberek és tündérek között.

A fiú csöndben simogatta a lány karját.

- Milyen furcsa lány! - gondolta.

A lány megmoccant, felcsúszott az inge.

- A szárnyak még mindig rajta vannak! - A fiú meglepődött. Óvatosan felhúzta az inget és megpróbálta levenni a szárnyat. Teljesen megdöbbent, amikor látta, hogy nem lehet levenni. A Tündér kinyitotta a szemét.

- Mennem kell! - szomorú volt a hangja. - Szeretnék visszajönni, nehéz lesz, de meg tudom csinálni! Sietni fogok! S ha visszajövök, már soha többé nem kell elmennem!

A fiú szólni sem tudott, a Tündér már kiment az ajtón.

Az út vissza is nagyon nehéz volt. Még haragosabb, sötétebb az erdő, villámok, mennydörgés. A Tündér futott, szárnyai eláztak, repülni már nem tudott. Végtelen hosszúnak tűnt az út, de megtalálta az erdő szélét, s a virágokat. A szirmokat összedörzsölte majd a szárnyaira kente őket. Az illat elbódította, a szárnyaiból vér folyt. A tűzpiros virágok szirmai mind leestek, a száruk elszáradt. A szirmokból virágszőnyeg lett, mely felemelt a Tündért s repült át a hegyeken, az erdőn. A város zaja megrémítette újra, de ösztönösön megtalálta az utat a fiú lakása felé.

- Itt vagyok? - mosolygott a Tündér, amikor kinyílt az ajtó.

- Azt hittem sosem látlak viszont! - sóhajtva átölelte a lányt.

- Nagyon fáradt vagyok, pihennem kell - a Tündér már aludt is.

A fiú óvatosan felhúzta lány ingét. Már nem látta a szárnyakat, csak a sebeket és az alvadt vért.