Sár és szerelem

Én is, mint minden rendes, falusi lány, aki hatévesen kötelezőnek érezte, hogy eső után kiszaladjon Dezső bácsiék háza mellé és mezítláb dagassza a sáros agyagot a dűlőúton, utálom a betont. A dagonyázás hatévesen mennyei öröm volt, már-már felért egy anya főzte kolbászos lecsóval. A puha agyag úgy buggyant ki a lábujjaim között, mint az olvadt arany, folyt tovább és beborította a lábfejem. S ha már átsimogatott mindenhol, futottam és lemostam az esőtől megáradt patakban.

Manapság is szeretem érezni a bőrömön a sarat, a patak vizét és a nedves füvet a meztelen talpam alatt. Bár a hajnali harmatot már felszárította a nap, amikor Iváncra érkeztünk, de a fű dús volt és selymes a kis ház udvarán és úgy kellette magát, mint egy rosszlány a szüreti bálon. Nem tudtam ellenállni, le is kaptam rögtön a szakadt tornacipőmet és mezítláb járkáltam kicsit.

Hétfőn délben értünk oda.

- Mert az Őrség nincs a falu szélén, Kislyányom, ahová csak úgy kiszaladgálunk - mondaná Béla papa. Bele is telt három órába, pedig csak egyszer álltunk meg egy benzinkútnál rövid időre.

Hogy hogyan kerültünk mi az Őrségbe? Hogy mi volt a terv? Valójában semmi, csak pár kilométerre eltávolodni a várostól. A pár kilométerből sok lett, de ki számolja.

Előző héten ültünk Emmával a kávézó teraszán és a szokásos csacsogás helyett most csak kortyoltuk a kávét, néztük a sárgán elvillanó villamosokat, hátulról kellemes zene. Egy mély hangú énekesnő énekelt. Egy utazásról, valamerre, messzire, ahol a sivatag homokja ezüstös az éjszakában és felforrósodik a bőr. Uramatyám, micsoda gejl.

- El kellene menni valahová a jövő héten - nézett rám Emma elgondolkodva.

- Mehetnénk a francba - kacsintottam rá.

- Te már ott vagy, Zelma - vigyorgott vissza - Látom rajtad! Megint egész nap csak a sóhajtozás, kókadozás. El kellene menni most, amíg még van egy kis vér a pucánkban.

Az idő a kávé illatával összekapaszkodva lassan elszállt, s mire besötétedett, eldöntöttük, hogy lemegyünk az Őrségbe pár napra. Örültem az ötletnek, mert Emmának igaza volt. Napok óta képtelen voltam akár egy sort papírra, illetve a laptopomba vetni. Hátha a vidék segít. Mert most csak az érzés van, a fájdalom, beszorulva a köldökömnél és nem formálódik gondolattá, szavakká, mondatokká, történetté. Van olyan, amikor már annyira nem jó, hogy el kell szökni.

Elszökni, mint amikor még óvodás voltam és Mukit, Magda mama drótszőrű tacskóját elütötte az egercsehi munkásbusz. Kiszaladt a kis bolond, hogy elkapja Irma néniék macskájának, Kiflinek a grabancát. Kifli mindig átjött a szomszédból és ellopkodott mindenfélét, de különösen a finom, friss ropogós kifliket az asztal sarkáról, ahová a mama gondosan kikészítette a reggelihez. Ezért is hívtuk Kiflinek a kis vörös cicát, pedig eredetileg volt neki rendes macskaneve. Csak arra már senki sem emlékezett. Aznap reggel is ott mosakodott már a kerítésoszlop tetején, amikor a kis tacskó hangosan ugatva rohant ki a hátsó kertből. Kifli meglódult, ő még átért az úton a busz előtt, de szegény Muki már nem.

Az aranyosi palóc ember kemény, mint a ledöngölt agyagos föld a gyalogúton és a falu házainak udvarán. Lehet, hogy fáj valami, de nem mutatja. Összeszaladt a szomszédság, ittak egy kupicával a tavalyi szilvából, aztán elásták szegény Muki tetemét hangtalanul, csak Magda mama törölgette a szeme sarkát a kötényével, de ő is azt mondta, hogy csak az izzadság folyt bele. Én hangtalanul nyeltem a könnyeimet és elbújtam a szénapadlásra, mert arrafelé szégyen volt a sírás, ne lássa meg senki. A fájdalmat nem mosta ki többnapos csűrben bujkálás sem, s úgy éreztem nem tudok tovább a kis tacskó sírjának a közelében lenni, ezért írtam egy papírra a mamának, hogy világgá mentem és hogy Panka néniéknél megtalálnak, ha nagyon keresnének.

Mert ha keservessé válik a világ, akkor muszáj valamit tenni. Az írás jó megoldás, mert ha leírom a bánatot, akkor olyan, mintha már nem is lenne az enyém. De most nem jöttek a szavak, a fájdalom meg már a bordám aljáig ért. S akkor a bársonyos hangú énekesnő énekelt az utazásról, mi meg döntöttünk. Ha már nem tudok írni, akkor meg kell szökni. El kell indulni és aztán a Jóisten majd megsegít valamerre.

Azt azért most is elárultam, hogy Iváncra szöktem, s szándékomban áll visszajönni.

Bepakoltam, elindultunk.

Aztán mentünk erre, mentünk arra. Még külföldre is kiruccantunk. Mert hogy a Varázserdő a Bakonaki-tó mellett van, Szlovéniában.

- Azt írja a gugli, hogy tündérek és manók laknak benne - olvasta a reggelinél Emma.

- Akkor, nosza - mondtam - nézzük meg!

Gyönyörű volt a tó és körülötte az erdő. S valami furcsa tényleg volt ezen a helyen. Ahogyan kiszálltunk és elindultunk, azonnal éreztem, hogy erősebb itt a szél, s hallottam a suttogást, ahogyan a leveleket szóra bírta. Az előző napi eső miatt nagy saras pocsolyák is maradtak az erdő szélén. Megint a vállamra dobtam a fűzőnél összekötött tornacipőt és belegyalogoltam. Lábujjaim között az iszap ugyanúgy buggyant, mint régen gyerekkoromban a sáros agyag csak ez érdesebb volt, nem olyan puha.

Inkább olyan - jutott eszembe - mint a nedves homok a tengerparton. Április végén volt, amikor Trogirba mentünk Andrással. Nem mertem bemenni a vízbe, hideg volt még a tenger, csak a lábamat és a kezemet fúrtam bele, a hűs, vizes homokba, hogy érezzem, ahogyan átcsúsznak a homokszemek az ujjaim között.

Ősszel lesz huszonhárom éve, hogy először megláttam Andrást az egyetemen. Talán a második, de lehet, hogy a harmadik héten volt. Késve érkezett, a haja az égnek állt és szerintem fordítva vette fel a pulóverét. Szünetben, az E épület büféjében a sorban állva, észrevettem, hogy ott ül az egyik asztalnál. Egy műanyag kávéscsészébe ütögette a cigarettája hamuját és engem lenyűgözött a lazasága. Amikor arra néztem, felém fordult. A fejem búbjától a talpamig alaposan végig mért. Majd egy lenéző mosollyal a szemembe nézett. Gyorsan elfordultam, de volt valami, ami nem hagyott nyugodni. A szeme. A nagy barna szeme. Az sem zavart, hogy olyan lekicsinylően nézett vele. Nem tudtam a nevét, csak úgy hívtam "a Jóképű". Vártam mindig a szombat reggelt és reméltem, hogy ott lesz az egyetemen. Két év telt el így, aztán a jóképű idegen megszólított. Én majdnem elájultam a meglepetéstől, világomat nem tudtam és olyan zavarba jöttem, hogy alig bírtam bemutatkozni, de végre közelről nézhettem a szemébe. Akkor láttam meg benne az aranyszínű pöttyöket. Pontosan olyan színük volt, mint amilyen az Aranyos patak medrének, ahogyan a sárga agyag átragyog a vízen. Úgy éreztem, azokon a pöttyökön keresztül belelátok. S mikor már közel kerültünk egymáshoz, akkor sokszor a homlokunkat egymásnak támasztottuk és belenéztünk egészen közelről a másik szemébe. "Egymásbanézős". Így hívtuk.

Azóta is bármikor, amikor látom, mindig ugyanazt érzem, mint amit első alkalommal. A szép, flegma arc és a bársonyos tekintet, ami megborzongat és elvarázsol. Újra és újra. Húsz év nagyon sok idő. Az életem azóta hol vele, hol nélküle, de képtelen vagyok elengedni őt. Ez a szerelem az én életem érthetetlen aranyszínű, sáros, agyagos dagonyája.

Most legtöbbször inkább nélküle. Dagasztom a sarat, a fájdalom meg már elérte a szegycsontomat. Berepedezett a lelkemben a remény, kiszárította a szomorúság, mint a nap az agyagos földet az aranyosi kertekben, augusztus elején, amikor hetek óta egy csepp sem esett és Giza mama napok óta már csak az esőért imádkozott, elhagyva a jó egészségért, a kocsma felrobbanásáért és a krumplibogarak kipusztulásáért könyörgő részeket.

Emma kiabált, nehezen, de otthagytam az emlékezést és az iszapos pocsolyámat, felvettem a cipőmet és elindultunk felfelé a hídhoz. A híd a tóba folyó patak felett ívelt. "Most Ljubezni" - olvastam. A szerelem hídja. Na, ez most már viccnek is rossz, a szerelem nem hagyja magát csak úgy sárba taposni - gondoltam és elolvastam, amit a kis fatáblára véstek a híd közepén. A leírás szerint, a híd mellett él Ruszalka tündér, aki kedves és jó, gondoskodik az emberek jó közérzetéről, jó termést biztosít azoknak a parasztoknak, akik szorgalmasok, dolgosak és jól bánnak az állataikkal és nem utolsó sorban segíti a szerelmeseket.

Körülnéztem és esküszöm, látni véltem a tündérlányt, ahogyan ott ül a patak mellett és szőke haját mossa, fésüli a patak vizében. S akkor eldöntöttem, hogy leülök mellé és én is megmosakszom a forrás vizében, kibontom a hajam és elrepülök a bolond széllel.

Mert ezt az egészet már képtelenség fejben megélni. A gondolatok csak összegabalyítják ott benn a neuronhálót, aztán a végén még megbolondulok, mint Rózsika nénikém, aki szoknyákat varrt a macskáinak, mert szerinte elvarázsolt balerinák. Aggaszt ez a megbolondulás, úgyhogy én most az elmémet, az eszemet szépen beköltöztetem a szívembe, mert ott van most a helye. Nem dagonyázom tovább, hagyom, hogy a szél vigyen, elindulok és futok, mint a farkasok, mert ők kitartók és addig futnak, míg a céljukhoz nem érnek. Lehet, hogy az elején csak vánszorgok, lehet, hogy csak mászok, de azután egyre gyorsabban lépek és biztosan futok is majd, de nem valami elől, hanem valahová, oda, akihez tartozom.