Mesét mondok

Mondok egy mesét egy lányról,

Pirossal rajzolt vidám mosolyáról.

Ki valaha itt volt, csak nézte,

Szoknyája röppenése,

Nevetése, éneke,

Itt bújkál még a kertekben,

anyagos, csúszós gyalogösvényen.

Dalolt az olvadó napnak,

a sötétet simogató csillagoknak.

Kereste nappal és az éjszakát kutatta,

amire vágyott, sehol nem találta.

Elvitorlázott egy napon,

Reménye vitte át a dombokon.

Keresztül folyókon és tengereken,

szellő szelídítette szigeteken,

Esőáztatott és napszárított

Sziklás hegyeken.

Senki nem tudja merre,

Fel-fel, talán egészen az égbe.

Énekelek Neked egy dalt

egy eltűnt lányról,

Szirmokat bontó kacagásáról.

Mindig jó volt, mindig igazságos

de minden, ami volt, elveszett most.

Mondj nekem mesét egy lányról,

Senki sem vagyok nélküle,

Pedig valaha egy voltam vele.

Mondd lehetek még én az a lány?