Meseautó

Meseautó. Azt hiszem ez volt a Kabos Gyula film címe, valami nagyon-nagyon régi magyar film. De nem, ez nem Budapest volt. Mintha Monte-Carlo utcáin suhantunk volna valami Belmondós filmben. Nyitott sportkocsi, piros. Talán Ferrari. Vagy egy Alfa Romeo Spider. Aztán tovább a tengerparton. Tényleg olyan volt, mint egy régi francia film, csak az én fejemen nem lebegett Gucci feliratos selyemkendő. Gyűlölöm a kendőket a fejemen, annyira, hogy még álmomban sem venném fel.

Álom volt az egész, persze hogy álom. Monte-Carlo, az akármilyen piros sportkocsi is és sajnos Te is.

Külön-külön volt már ez valóságos is.

Monte-Carloban például három éve voltam. Csajos nyárzáró utazás Nizzába. A harmadik nap átvonatoztunk Monte-Carloba. Már a vasútállomás elhelyezkedése is meghökkentő volt. Vertikális nézetből körülbelül a város középső szintjén állt meg a vonat. Lefelé tíz szint a tenger, felfelé tíz szint a botanikus kert, ahová a Hisztisnek mindenképpen el kellett menni. Egyébként a pálmaház nem volt borzasztó, élvezhető volt az extrém páratartalom ellenére is. A kert után a Hisztis már nyitotta volna a száját a következő úticélját kikövetelendő, de Anita gyorsabb volt és bejelentette, hogy most megyünk a Casino-ba és kész. Ilyen gyorsan még sosem nyertem háromszáz eurót. Sajnos valamivel gyorsabban el is vesztettem. Így zéró egyenleggel távoztunk, de legalább elvesztettem a kaszinószüzességem.

A piros sportautó, bármilyen márka is volt az álmomban, az Alfa Romeo Sprintedet juttatta eszembe, bár azt az autót, minden Alfa rajongásom ellenére sem tudtam megszeretni. Mintha ő tehetett volna arról, hogy az első - általam közösre tervezett - szilveszterünkről vele léptél le. Semmit nem tehetett róla szegény gépjármű, de én nem tudtam megbocsájtani neki, akármennyire volt piros és akármennyire Alfa.

S milyen fura az élet, pár hét múlva egy másik Alfa hátsó ülésén utaztam, Rejtő Jenő Tizennégykarátos autóját olvasva a téli hidegben, Ausztrián, Svájcon át, Franciaországba, síelni. Veled. Illetve veletek, mert akkor Sándorral felváltva vezettetek és így még nem sikerült elnyernem az anyósülés intimitását melletted. Annyira el voltam bágyadva ott hátul, hogy azt is valami módosult tudatállapotban éltem át, hogy kifogyott az üzemanyag és ott állunk egy alagútban és azt sem tudjátok, hogy van németül a szombat és lehet, hogy nem lesz nyitva egyetlen benzinkút se és mind megfagyunk vagy még valami rosszabb.

Szerencsére, ami késik nem múlik és egyre többször ülhettem különböző autók anyósülésén melletted, különböző úticélok felé tartva. Nem tudom Neked jól elmondani, de valami egészen szürreális érzés kerít hatalmába, ha olyankor melletted ülök. Nagy mondások egyike, hogy nem az úticél a fontos, hanem az utazás maga. Akármennyire búlsitnek hangzik, ebben az esetben nekem ez tényleg így van. Soha életemben nem ismertem még embert, aki ilyen szimbiózisban van az autóval, amit vezet, mint Te. Sokszor szinte irigyeltem azt a nyomorult gépjárművet, hogy mennyire érti mit akarsz, mennyire szinkronban tud Veled működni. Bezzeg én az érzelmi kétbalkezes, valahogy sosem tudtam ennyire spontán lenni melletted. Mentségemre legyen mondva, hogy a szerelem erős debilizáló hatással van rám.

Az egyetlen mentsváram a beszélgetés volt, amely, mint mindig akkor is működött.

Elég volt egy autó, s mi utaztunk együtt. Te nagyon szeretsz mindenfelé menni, én meg nagyon szeretek melletted lenni. Te vezettél és én ültem melletted. És peregtek a percek, órák. Észrevétlenül. Mert beszélgettünk. Mert mi tudtunk beszélgetni. Tudtunk bármiről beszélgetni. És ez árulkodó. Mert ezt nem lehet bárkivel. Csak azzal, akivel hallgatni is tudsz.

Ha eszembe jut, egyszerre örülök és egyszerre fáj. Mert most kettőnk között inkább a hallgatás napjai vannak.

Vannak szavak, amiket elmondunk másoknak. Projektről, erőforrásokról, kenyérről, tejről, WC papírról, kijárási korlátozásról, vakcináról, Tesco-s kiszállításról. Folynak a szavak, de legbelül bennem mégis csönd van. Valami végtelen nagy nyugalom. Mintha az űr oda költözött volna. Nincs idő, nincs tér.

Most nincs beszélgetés, most hallgatás van. De mi hallgatni is tudunk. Elég, ha este, amikor már elhallgat mindenki más, a scrum mester, a projektvezető, az asszisztens, akkor én befelé hallgatózom. S akkor legbelülről, ahová az óvodások a szívet rajzolják, ahol az én lelkem lakik, hallom a te lelkedet. Szavak nélkül. Ha hívsz, nem mondom neked, hogy mindennap egy kicsit belehalok a hiányodba. Nem mondom, mennyire várom már, hogy lássalak. Nem mondom, hogy mennyire várom, hogy melletted lehessek. Sőt azt sem, hogy minden áldott este a könnyeimmel küszködöm, mert olyan ez, mintha egy darabot tépnének ki belőlem minden nap.

Valószínűleg, ezt kárpótolandó csinálok magamnak ilyen szép álmokat, ahol csak szalad alattunk az autó és mi megyünk, a kegyelmes teremtő tudja csak hova.