Ibolyák

Alig várom, hogy süssön egy kicsit jobban a nap, már futok is kifelé. Annyi az ibolya a kertben, összefolynak és egymásba kapaszkodnak a lila, kék, fehér kis csokrocskák és úgy illatoznak, mint Annuska néni, amikor vasárnap reggel magára locsolta az ibolyakölnit mielőtt a templomba indult volna. Annuska néni volt az egyházközség sekrestyése. A sekrestyéstől elvárják, hogy legyen megbízható, felettesével szemben engedelmes, és minden munkáját hittel végezze. A szentmisén lélekkel vegyen részt és lehetőleg járuljon szentáldozáshoz. Mindemellett ajánlatos, hogy legyen őszintén vallásos, egyházhű, tisztaságszerető, józanéletű, pontos, szerény, nem hivalkodó. Annuska néni ideális volt sekrestyésnek, azt a pár csepp ibolyakölnit elnézte neki az esperes úr. Hogy én hogy kerültem az illatos hölgy közelébe? Kivételes szerencsével, mondhatnám. A lányoknak nem volt helye a sekrestyében, csak a hittanórákon. A vasárnapi szentmisén csak a ministránsfiúk lehettek ott. A hittanórákon elámulva bámultam a hatalmas nagy faragott szekrényt, ami az ablak mellett állt és annyira szerettem volna tudni mi minden van benne. Azt gondoltam biztos a szentmise előtt kinyitják és onnan veszik ki azokat a kis poharakat és a tálcát, amibe aztán a misebort töltik. De bizonyos akartam lenni. Megkérdeztem a fiúkat, amikor a hittanóra után a templomkertben fogócskáztunk, hogy lehetnék-e én is ministráns, de úgy kinevettek, hogy szégyenemben hazáig szaladtam. De ők is jól megjárták, mert csinálhatták maguk a matek leckéjüket, könyörtelen voltam, hiába kértek, nem segítettem nekik és nem is álltam szóba velük egy hónapig. S ha már az emberek nem segítettek, akkor a Jóistenhez fordultam, mégiscsak az ő házáról van szó. Az ő sekrestyéje, az ő faragott szekrénye. S a Jóisten meg is segített. Az esperes úr megkérdezte a tanítónénit, kit ajánl, hogy elmondana egy-egy verset a szentmisén.

- Valami újításféle, már az egriek is így csinálják - fontoskodott a Nagytiszteletű atya.

S az én drága tanítónénim engem ajánlott versmondásra. Így minden vasárnap én is ott ülhettem a sekrestyében s láthattam mindent, mielőtt elmondtam volna a versemet és még utána is, mert bizony a mise végéig benn üldögéltem. S mindenre fény derült. Hol tárolják az esperes úr fura öltözékeit, mi minden van a faragott szekrényben. Az igazi nagy meglepetés pedig az volt, hogy miután Annuska néni behozza a mozgó perselyt, amibe a hívők az adományt tették, azt meg kell számolni és egy nagy könyvbe beírni, mennyi volt aznap a misepénz. S a harmadik vasárnaptól mér én segíthettem Annuska néninek számolni a pénzt. Így kerültem az ibolyakölni illatához is közel.

Sok-sok év telt el, itt ülök az ibolyaszőnyeg közepén a kertben és mindez pár másodperc alatt átszaladt rajtam. Még mindenre pontosan emlékszem. Érzem az olyan ismerős illatot és eszembe jut milyen egyszerű és örömteli volt akkoriban minden.

Most pedig úgy érzem, az egész világ az ellen dolgozik, hogy én egy percre is láthassalak.

Érzem, ahogyan a szívem táján elindul az a furcsa, szorító, összefacsarodó érzés. Sokszor van ilyen. Ilyenkor csak úgy meghalok egy kicsit legbelül. Pár percig tart. Az érzés elhatalmasodik rajtam, átjárja minden egyes sejtemet, majd ahogy jött, távozik. Én csak térdelek a földön, a szememből folyik a könny, levegő után kapkodva, mint akin átment egy tornádó. Aztán eszembe jut milyen jó megélni azt a tiszta érzést, ami gyerekkoromtól olyan ismerős. Amit ott a sekrestyében éreztem, amiért ott lehetek. Örülni apróságoknak és nagy dolgoknak. Szeretni valakit, valamit, csak úgy, csak azért, mert van, mert olyan jó, szép. Mostanában is ebből tudok túlélni, hogy tudok és merek még szeretni. A szerelem kisimít ott legbelül. Ami számít, hogy szerethetlek, néha hallhatom a hangod, olvashatom, amit írsz. Visszakerül a mosoly az arcomra, felállok, leporolom a ruhámat és megyek tovább. S ami ottmarad a földön mögöttem, az csak a lelkem egy darabja. S amíg ezek az emlékek segítenek addig visszanő, mint a gyík farka.