Futómese 17. rész: Apró kis mesehazugságok
Nagy az öröm a Szél lányoknál. Valamelyik zseni informatikus megjavította a széthekkelt magicbooksonline.mag-ot és tegnap megjöttek a könyvek. Kérdezhetitek, hogy minek ez a nagy felhajtás a könyvekért, van egy csomó mese, abból csak ki lehet ókumlálni a varázsvilág históriáját. Na ez egy nagy tévedés.
A mese az mese, a varázsvilág igaz története meg az igazság. A mesében megy ám a mutyi, meg a maszatolás. Itt van például a magyar mesékben a sárkányok státusza. Hát abban annyira lehet bízni, mint Gugó mérnök földmérő papírjainak igazságtartalmában. Gugó János mérnök úr ugyanis olyan szépen tudta kerekíteni a kisebb számot nagyobbá, ha meg volt kenve kicsit a pennája pár ezer forinttal, ahogy senki más. Amúgy a Mamáék szomszédjában lakott és szép szál ember volt, kacskaringós bajusszal. Szerették a faluban, főleg az asszonyok, tellett finom csokoládéra az ezresekből. Na, de eltekeregtem.
A sárkányokról akartam írni. Ezek meg szerencsétlenek koncepciós per áldozatai lettek. Az igazság az, hogy a régi időkben sárkány- és királyfiak együtt jártak edzeni. Párbajozás, távköpés, sárgyúrás, ilyeneket gyakoroltak. Aztán volt egyszer egy nagy magyar király, s annak a király-fia. Ez a királyfi elég link alak volt. Kitalálta, hogy ez így nagyon unalmas, vigyenek bele egy kis szerepjátékot. A királyfi húgát rávették, hogy jöjjön ő is és azt játszották, hogy érte kell megküzdeni. Egyik alkalommal azonban a királyfi túl sok vicces cigit szívott és talán még más drog is befigyelt, a végén egyszerűen leszúrta szegény húgát. Hát nem kis meló volt az öreg királynak ezt valahogyan elkenni. A vége az lett, hogy kitaláltak egy alibimesét, hogy a sárkányok fiatal királylányokat rabolnak és ölnek meg. Aztán ezt adták szájról-szájra. Így lettek méltatlanul ellenséggé kikiáltva a sárkányok.
De a mesegyártás arisztokráciája sem különb. Grimmék például, hogy ne is menjünk messzebbre. Beszartok, ha elmondom, de a törpék nem heten voltak. Nem bizony, hanem nyolcan. A legidősebb törpe azonban a család szégyene volt. Olyan klausztofóbiája volt, hogy soha életében nem ment le nemhogy a bányába, de még a pincébe is Hófehérkét küldte a kancsó vörösért. Na ezt azért mégse lehetett benne hagyni a sztoriban, hogy amúgy egy törpe otthon volt, amikor az agyonplasztikázott mostoha mérgezett fésűvel fésülgette és mérgezett almával etetgette szegény Hófehérkét, csak éppen seggrészegen feküdt, így nem tudta megakadályozni a leányzó kinyírását. Pár font ezüst, arany, drágakő meggyőzte a Grimm fivéreket, hogy sokkal jobb a mese, ha kinyiffan a királylány, s egy csókos, nyálas véggel befejezik.
Na szóval, erről beszélek. Így higgyetek a mesékben. A hitelesség csak az igazi varázstankönyvekben van.
Szélboszorka a könyvek feletti örömében ma már kora reggel, hatkor elindult, hogy tanúk nélkül beszélgethessen a Kiskirálylánnyal. Kellemes idő, a hajnal fényei és alig pár ember az utakon. Ez ám az igazi futóreggel. Kiskirálylány pedig örömmel hallotta, hogy van esély arra, hogy egyszer megszabadulhasson a bronzzá változtatástól és a korláttól. Szélboszorka a könyvekből ugyanis megbizonyosodott, hogy a százéves kómából csókkal ébresztés és a kővé vált királyfi visszaváltoztatása teljesen hiteles, megtörtént eseményeken alapulnak.
Na ugye, mert minden jó, ha még a kőből is királyfi változtatható.