Boszorka a biciklin

A boszorka a Ménesiről kanyarodott ki a biciklijén. A pedál és a küllők ezüstös-kékesen villantak a napfényben, elvakítva Zelmát, ahogy a zebránál állt. A boszorkány nagyon gyorsan tekert, hosszú, göndör, lángvörös haja lobogott, akárcsak a szoknyája, aminek a színe, mint a lemenő nap aranyos-vöröse. Zelma megigézve bámulta a jelenést.

Van még félórám - futott át az agyán és szinte gondolkodás nélkül csettintett a jobb kezével és átváltozott sárkánnyá miközben egy Latensa bűbájt motyogva láthatatlan lett. Kitárva szárnyait alacsonyan az úttest felett repült a boszorka után.

Amikor utolérte éppen a kávéház előtt támasztotta a biciklijét a korláthoz. Zelma hallotta, ahogyan a Lakat bűbáj csattan. A boszorka leült egy asztalhoz, az ablakhoz közel. Aranyozott tégelyt vett elő a hátizsákjából, letette maga elé, majd lassan felemelte a fejét és körülnézett. Már nem volt nagyon fiatal, apró ráncok futottak az arcán, szarkalábak a szeme körül, de ahogyan ragyogó kék tekintetét körbefuttatta a helyiségen, mindenkire rávillantva ragyogó mosolyát, szinte csitrinek látszott. Zelma az ajtón belépve visszaalakult lánnyá, mert úgy mégis kisebb helyen elfér, behúzódott az ablakmélyedésbe és ő is körülnézett.

A sarokban, az ablak mellett egy idősebb úr ült és üres tekintettel nézett ki az ablakon. Előtte volt egy könyv, de ki sem nyitotta. Csak bámult kifelé. A boszorka is az üregúr felé fordult. Zelma hallotta, ahogyan a varázsigét mormolja és látta, hogy az asztal alatt az ujjai végén apró kis szikrák pattognak. Majd egy alig hallható pici pukkanás, a boszi kinézett az ablakon és elmosolyodott. A járdán éppen egy kedves arcú ősz hölgy sétált el, majd bepillantott az ablakon. Éppen az öregúr szemét találta meg a szemével. Arcán meglepetés majd öröm villant fel. Besietett az ajtón, egyenes a sarok felé tartott.

- Gábor, nahát, ezer éve nem láttalak! - arca csupa ragyogás volt. Az öregúr felállt, arcán nem volt nyoma sem felismerésnek, sem örömnek.

- Elnézést hölgyem, engem Ádámnak hívnak - felelte kelletlenül és visszaült.

Zelma látta, hogy a boszorka ráncolja a homlokát, ismét mormol valamit és a szikrák is újra pattogni kezdtek.

- Ne haragudjon, nem akartam zavarni, csak tudja, annyira hasonlít valakire és azt hittem ő az. Valakire, aki olyan kedves volt nekem. Hát ezért. Mert azt hittem, ő ül itt. Oh, elnézést, igazán - a hölgy zavartan topogott - De hát tudja, már a szemünk sem a régi. Bár én még olvasni nagyon jól tudok.

Az öregúr újra felnézett, picit elmosolyodott.

- Nekem sajnos már nagyon hamar elfárad a szemem, abba kell hagynom néha az olvasást - érintette meg az előtte fekvő könyvet, majd picit kijjebb húzta a másik széket - Üljön le kedves, ha van kedve.

Az idős hölgy szeme felragyogott és helyet foglalt.

- Ó, be sem mutatkoztam. Éva vagyok - mondta pironkodva. Az öregúr felé fordult és a beszélgetés folytatódott.

A boszorka elmosolyodott, felemelte az asztalról az aranyozott tégelyt és letekerte a tetejét. Valahonnan aranyszínű folyadék - mint az olvadt méz - folyt a tégelybe. A boszi elégedetten visszatekerte a tetőt. Majd újra körülnézett.

A könyvespolc melletti asztalnál két lány beszélgetett. Egy halvány arcú, vékony, törékeny, szép szőke és egy pisze orrú, szemtelen mosolyú lány, rakoncátlan fekete fürtökkel. Valójában csak a fekete beszélt lebiggyesztett szájjal, folyt belőle a panasz, a szőke pedig fáradtan hallgatta.

- Nahát szóval, minden annyira gáz most. A főnököm, egy beképzelt barom. Az anyám tiszta para. A pasimról már ne is beszéljünk - sóhajtva kortyolt bele a kávéjába.

A boszorka összeráncolta a szemöldökét és újrakezdte a varázsige mormolását, ujjai végén a szikrák, majd az apró pukkanás. A fekete felnézett a kávéjából pár másodpercre megmerevedett majd picit összerázkódott és úgy nézett a szőkére, mint aki most látja először.

- Jaj, Lili, ne haragudj, csak fosom itt a szót és meg sem kérdeztelek, hogy veled mi újság, hogy vagy. Mekkora bunkó vagyok - a fekete az asztalon átnyúlva megszorította barátnője kezét - bocsánat, tényleg.

A szőke szeme felragyogott, szélesen elmosolyodott.

- Jól vagyok - válaszolta - most már jól.

A boszi elégedetten hátradőlt s már nyitotta is a tégelyt, amelybe újra egy kis folyékony arany folyt. Kicsit lehunyta a szemét, pihent, de aztán újra körülnézett.

A pultban a barista lány percek óta mereven nézte a kávéfőzőgépet. A pincérfiú odaszólt neki, hogy haladjon már a kávéval. A lány szája megrándult, a szeme elhomályosult és egy picit megremegett a keze, ahogyan a csészét betette a kávékifolyó alá. A kávé lefolyt, a csészét a tálcára tette, mellé a tejszínt, a cukrot s a pohár vizet, amibe az utolsó pillanatban csöppent bele az első könnycsepp.

A boszorka lehunyta a szemét, úgy mormolta el a varázsigét és közben a szokásos kis tűzijáték az ujjak végén. A kis pukkanás után feltekintett, s abban a pillanatban megcsörrent a lány mobilja.

- Anya! - a lány az első csörrenésre felkapta a telefont - Végre! Mondd, hogy van?

A vonal másik végéről érkező szavak, a nyugodt hang hatott. A lány arca kisimult, a szeme kitisztult.

- Hála Istennek! - sóhajtott nagyot - Mondd meg neki, kérlek, hogy ha végeztem, bemegyek hozzá. Viszek neki krémest. Bécsit.

A vonal másik végén nevetés hallatszott.

- "Bécsi krémes, sosem rémes" - nevetett a lány is - A nagyi mindig ilyeneket mond. Úristen, de jó, hogy nincs semmi komoly baja. A frászt hozta rám.

Aztán letették a telefont, a boszorka pedig elégedetten csavarta vissza a tégely tetejét miután az aranyfolyadék ismét belecsorgott. A hátizsákjába tette majd kisietett. Zelma is indult rögtön utána közben visszaváltozva láthatatlan sárkánnyá. A boszi a biciklinél kicsattintotta a Lakat bűbájt, felpattant és már tekert is szélvész sebesen. Alig pár száz méter után megállt egy ház előtt, egy pillanat alatt lekicsinyítette a bicajt, zsebre rakta és felszaladt a lépcsőn. Zelma alig tudott beosonni mellette az ajtókon. Egy csinos kis lakásba léptek, a félig leeresztett függönyök félhomályából egy tolószékes fiatal lány gurult elő.

A boszorka megölelte és az ablakhoz tolta. Elhúzta a függönyöket, beengedve a fényt.

- Gyere, Kicsim, hajolj előre - szólt gyengéden a lányhoz.

Zelma kíváncsian közelebb ment és megdöbbenve látta, hogy a lány hátán apró szárnyak vannak. A boszorka elővette a tégelyt és kenegetni kezdte az aranyló kenőccsel a szárnyak tövét. A szárnyak láthatóan növekedtek.

- Akarsz esetleg segíteni is vagy csak bujkálsz és kukkolsz? - nézett a boszi Zelma felé.

- Te látsz engem? - kérdezte döbbenten Zelma.

- Inkább csak érezlek, vibrál a levegő, ahol vagy. Megmutatod magad?

Zelma lány formáját gondolta alkalmasabbnak. Lesimította a szoknyáját és a boszira mosolygott.

- Nahát, sárkánylány vagy. A könyvmoly típusból. Ritka példány - mosolygott vissza a boszi - Én Róza vagyok, ő pedig Eliza.

- Zelma. Örvendek. Mire gondoltál, miben segíthetnék?

- Eljöhetnél néha Elizához. Beszélgethetnétek. Könyvekről, ilyesmiről. Nekem gyűjtenem kell a varázskenőcsöt, nem tudok túl sokat itt lenni.

Zelma bólintott. Több héten át minden nap meglátogatta Elizát és nagyon élvezte a beszélgetéseket. Lassan ősz lett és egy szeptember végi napon, amikor belépett a szobába meglepődve látta, hogy Eliza a tolószék mellett áll. Hosszú fekete szoknyában és piros pulóverében most látszott csak milyen szép, magas, karcsú lány.

- Nézd csak, Zelma, járok - Eliza lassan elindult Zelma felé. A hátán a szárnyak lassan mozogtak. A szoknya a földig ért, s tényleg úgy látszott, mintha járna, pedig valójában repült.

Róza lépett a szobába.

- Most már elmehettek sétálni is - mondta kedvesen.

- Sétálni? De hát meg fogják látni a szárnyait - aggódott Zelma.

- Ne félj, a szárnyait csak te látod, az emberek nem!

Elindultak, Eliza szinte suhant lefelé a lépcsőn, Zelmának futnia kellett mellette.

- Felmegyünk a hegyre. Róza, gyere te is! - Eliza megfogta a boszorka kezét.

- Menjetek csak. Nekem most már mennem kell.

A boszorka még nézte egy ideig, ahogyan a két lány sétál, majd felült a biciklijére és már el is tekert a Duna irányába. Hosszú, vörös haja táncot járt a lehulló őszi falevelekkel.